Birodalmi kisebbség avagy a modernitás nyelve

 Egymástól távol eső és független eszmék, irányzatok sokszor nem a végtelenben találkoznak, hanem egy triviális kifejezésben. Ilyenkor persze nem tudni: vajon az eszmetörténet egyik kegyelmi pillanatát éljük-e át, vagy csupán az összefüggések egyszerűsödésének vagyunk tanúi, amikor is a dolgok ledobják magukról a rögzült látszatok ruháját.

 A neves román esszéista, Patapievici esetében még a kísérletező filozófus munkamódszerére is gondolhatnánk, aki a csupán pillanatnyi denotatív kényszereknek engedelmeskedve — érlelődő tézisek hátrányos nyelvi helyzetének foglyaként — használ olyan kifejezéseket az RMDSZ politikai céljainak a jellemzésére mint “bezárkózás és szegregáció” vagy “szeparálódás”. Azonban nincs ártatlan leírás és nincs bűntelen gondolatkísérlet. Patapievici Birodalmi kisebbségek című, meglehetősen nagy port kavaró esszéjét (a “22” szeptember 22-28-i számában jelent meg) nem lehet csupán egy beszédmód kísérleti meghaladásaként kezelni. Gabriel Andreescu, aki elsőként válaszolt Patapievicinek (a “22” október 6-12-i számában megjelent cikkét A Hét 42-es száma közölte magyar fordításban), jogosan állapítja meg, hogy a “szóhasználat nem csupán episztemológiai kérdés”, s a beszédmód még akkor is besorol morálisan, ha intencióinkkal ez egyébként nem egyezik.

 Patapievici szerint az erdélyi magyarság “birodalmi kisebbség”, mivel “öntudata nem modernizálódott”. Ez azzal a sajátos történeti fejlődésével magyarázható, hogy a politikai modernizáció e kisebbséget, mint uralkodó kisebbséget (mely a magyar nemességgel, mint a politikai etnicitás hordozójával azonosult) a számbeli kisebbség politikailag is alávetett helyzetébe kényszerítette. A modern etnikai identitás tartalmát szerinte három tényező határozza meg: (1) a nemzettel kapcsolatos “metafizikai” kérdések polgári és politikai “újrafogalmazása”, (2) a demokrácia többségi elve és (3) a közjó fogalmának elfogadása. A Csernátoni Fórum határozatai viszont azt bizonyítják, hogy az erdélyi magyarok “elutasítják a közjó gondolatát” (!), s nemzeti identitásuk megőrzéséhez a “bezárkózás és szegregáció” útját választják, amely — a romániai politikai publicisztikában meghonosodott közvélekedéssel ellentétben — egyáltalán nem tekinthető a modernitás útjának.

*

 Eltekintve most attól, hogy a Csernátoni Fórum határozatai semmilyen utalást nem tartalmaznak a közjóra vagy annak elutasítására (illetve, ha mégis a közjóra való törekvés felszámolásaként próbáljuk olvasni őket, akkor — mindenekelőtt — azt kell megválaszolnunk, hogy a közjó meghatározása hogyan tehető legitimmé), érdemes szemügyre vennünk Patapievici fennebbi tételét, miszerint a “magyarok törekvései” ma már egyáltalán nem tekinthetők modernnek.

 A politikai modernitás e kérdése lényegében az etnikai és állampolgári kötődések kettősségének alakulására vonatkozik. E kettősség fejeződik ki az etnikai nemzet — politikai nemzet tipológiai kettősében is, amely azonban meglehetősen statikusan tekint e kötődések fejlődésére. Az etnikai nemzet (gyakran csak “etnikum”) “természetes közösséget”, a származások, szokás és nyelv közösségét jelenti, melyet Lafont “elsődleges nemzetnek” nevezett. A politikai nemzet ezzel szemben “választott közösség” (Lafont szerint: “másodlagos nemzet”), mely egy terület lakóinak területi-állami önszerveződésére helyezi a hangsúlyt. A politikai nemzet fogalmának azonban több eltérő értelmezése is van. A klasszikus liberális értelmezés szerint (Locke, Lord Acton) a politikai nemzetet a politikai társadalom alkotja, melyet az adott állam polgárainak összességeként kell felfogni. Egy másik értelmezés szerint viszont az adott állam területén élő etnikumok összessége alkotja a politikai nemzetet (nemzetiségi állam).

 A fennebbi tiplógiából máris sejthető, hogy a demokrácia többségi elve és a közjó koncepciói a politikai nemzet klasszikus, óliberális fogalma alapján értelmezhetőek a legproblémamentesebben. Mi több, a többségi elvre és a közjóra való, nem problematizáló jellegű hivatkozás tulajdonképpen e klasszikus gyökerű modell iránti szemléleti elköteleződés egyik legbiztosabb jele. E modell a felvilágosodás legkedvesebb gyereke: a civil társadalom szakralizálása (melyet Kant “örök békéje” koronázott meg azon érvvel, hogy az újonnan alakított köztársaságokban a gazdag polgár nem lesz hajlandó vagyonát olyan haszontalan ügyekre fordítani, mint a fegyverkezés és a háború), ami egyben — s ezt figyelhetjük meg Patapievici okfejtésében — az etnikai kötődés diszkreditálódásának is kifejezője.

 Valójában azonban a modern nemzet — szemben az óliberális értelmezéssel — nemcsak politikai közösség, hanem a két alapvető társadalmi létezési mód, az etnikum és politikum, azaz az etnikai identitás és a politikai lojalitás szintézise is: “egy történelmileg szükségessé váló újtípusú integrációs és legitimációs modell megteremtése” (Dér Aladár). A politikai modernizáció tehát nem számolja fel az etnicitást, hanem egy másik dimenzióba helyezi, azt is mondhatnók: univerzalizálja. (Erről ír — például — Bibó, amikor a nemzetet “politikai intenciójú közösségnek” nevezi s e közösség hiszterizálódásának a veszélyeire is felhívja a figyelmet.) Az árutermelés és a tanterv szerint oktatás általánossá válása, a mobil társadalom kialakulása felbontotta a hagyományos társadalmak organikus kisközösségeit, s megteremtette a modernitás szabad individuumait és azok társulásait, de ugyanakkor ezek integrálásának a szükségszerűségét is meghozta. Az etnicitás integrálódása a modernitás politikumába tulajdonképpen ennek a szükségszerűségnek a következménye. A modern nemzettel az emberek igazából kettős — etnikai és állampolgári — kötődést alakítanak ki a kiépülő polgári közhatalommal; ezért ha a modernitást projektumként fogjuk fel (márpedig a feltörekvő társadalmak esetében így kell tekintenünk), akkor a politikai modernizáció (mint reform) alapkérdése nem az — mint Patapievici véli — , hogy miképp helyettesítse az etnicitást a tiszta politikummal, hanem az, hogy miképp teremtse meg szintézisüket.

 Ugyanakkor a kettős kötődés reciprokjaként a politikai állam(hatalom) is kettős — nemzeti és demokratikus — legitimációra tesz szert. A kulturálisan megosztott társadalmakban azonban e kettős legitimáció csak úgy valósul meg kiegyensúlyozottan, ha az államhatalom szerkezete is tükrözi e megosztottságot. Az RMDSZ törekvései épp erre irányulnak, következésképpen a politikai nemzet óliberális modelljének átalakítására irányuló törekvése a modernitás fő sodrába tartozik. Az tény, hogy az RMDSZ letisztulatlanul fogalmazta meg azt, hogy a politikai nemzetet nemcsak az állampolgárok összességeként (demokratikus legitimáció), hanem a román állam területén élő etnikumok összességeként kívánja felfogni és alkotmányjogi formulával elfogadtatni (mert számára csak így vállhat az államhatalom nemzetileg is legitimmé), azonban ez egyáltalán nem jelenti a “modernitás útjának” feladását.

*

 Gabriel Andreescu fennebb már idézett, Birodalmi érzelmek, kollegiális érzelmek című írásában úgy véli, hogy a politikai modernitásnak ez a képviselete rendkívül hasznos befolyást gyakorol a “román állam formai és tartalmi valóságára”. “A politikai harc — írja —, amelyet a magyarok a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséért folytatnak, rendkívüli nyomást gyakorolt a román társadalom mentalitására. Országunkon túlságosan mély nyomot hagyott a jobboldali esszencializmus, majd a nemzeti kommunizmus, jelesen a protokronista mitológia. Ha az értelmiségi elit jobbik része is még mindig a két világháború közötti kulturális kaland bűvöletében él, milyen távlatot tud nyújtani Romániának? A másságok, a jogok, az autonómiák, az önrendelkezések magyar stratégiája fogalmi zuhatagként hatott az egységes nemzetállam divatjamúlt kényszerképzetére ... Nem a magyarok felfogása elmaradott, hanem a román társadalom haladt a kelleténél lasabban előre”. Patapievici válasza erre nem késett: Kollegiális megbélyegzés címmel megjelent válasziratában (“22”, 1998.okt.13-19.) kifejti, hogy az a politikai modernizációs szerep, amelyet Andreescu az erdélyi magyarságnak tulajdonít abból a bizalomhiányból ered, amellyel a neves emberjogi aktivista és szakértő a többség lehetőségeire tekint. Ez a magatartás pedig az “élcsapat” komplexusával és a “megváltó kisebbség” eszméjével rokon.

 Itt azonban egy többszörös csúsztatással van dolgunk. Ehhez Patapievici először átírja Andreescu tételét; szerinte ennek a lényege az, hogy “romániai magyarság nemzeti jogokért folytatott harca a román társadalom modernizációjának fő hajtóereje 1989 után”. Az így átírt tétel aztán könnyen kiegészíthető a “megváltó kisebbség” képzetével. Csakhogy itt is a “helyes kifejezések” használatának a kérdésébe botlunk. “Megváltó kisebbségről” először a kelet-európai értelmiség történelmi “elhivatása”, s nem az etnikai kisebbségek modernizációs szerepe kapcsán kezdtek el írni. A kelet-európai értelmiség messianizmusa éppen amiatt alakult ki, hogy — nem rendelkezvén a nyugati technokrácia lehetőségeivel — kimaradt a modernizációból. A radikális forradalmi intelligencia — az “élcsapat”, a saját társadalmát “megváltani tudó” aktív és harcos kisebbség — megjelenése e marginalizálódás tünete és eredménye. A radikális intelligencia tagjai “pályázták meg azt a szerepet, amelyet Nietzsche jelölt ki az elitnek, hogy a »totalitás lovagjai« legyenek, s ezért az etikai érvektől gyorsan eljutottak a revolveres kategorikus imperativuszig” (Konrád György - Szelényi Iván).

 Az etnikai kisebbségek politikai szervezetei, mind programjaik, mind vezetőik beszédmódja folytán sokkal inkább a “partikularizmus lovagjainak” tűnnek. A helyesen feltett patapievici-i (az episztemológiai és morális nézőpontot összekapcsoló) kérdés ez esetben az lehetne, hogy mi a viszonyuk a partikularitás eme programjainak a modernitás perspektíváiból megfogalmazott “emberi dimenziókhoz”. Bár a modernizáció szakértői szerint az, hogy a kisebbségek elutasítják az “integrációt”, és önkormányzatra, kulturálisan jól elhatárolt közösségi státusuk megőrzésére törekednek, egyfajta irracionális és antiliberális szemléletmódot tükröz (amely a kollektív identitást részesíti előnyben a személy autonómiájával szemben), ez még nem jelent szembehelyezkedést a modernitást mederben tartó “liberális” értékekkel. A választás szabadsága (amely a modernitás egyik alapja) attól függ, hogy az egyénnek módjában áll-e választani az őt körülvevő társadalmi gyakorlatok közül az azok értékéről kialakított egyéni meggyőződései alapján. Azonban, mint arra a kanadai politológus Kymlicka rámutat, az, hogy fel tudjuk-e becsülni egy társadalmi gyakorlat értékét, “elsősorban attól függ, tisztában vagyunk-e  azokkal a jelentésekkel, melyeket kultúránk e gyakorlathoz társít”. Ehhez az egyénnek egy “közös szókincset” is uralnia kell, vagyis értenie kell azt a nyelvet és történelmet, amely e szókincset s a hozzátartózó kulturális narratívákat megalkotta. Dworkin szerint (aki Patapievici által is kedvelt szerző) kultúránk nemcsak lehetőséget kínál nekünk, hanem “olyan szemüveget is ad, melyeken keresztül felismerjük a dolgok értékét”.

 A modernitás hozta létre azt a látszatot, hogy elsősorban a kisebbségek ragaszkodnak görcsösen nemzeti kultúrájukhoz, identitásukhoz. Valójában azonban ez a többségi nemzeteket is jellemzi. A különbség csupán az, hogy a többségi ragaszkodás — a nemzetállami keretek történelmileg kialakult adottságai mellett — lefordítható egy “tiszta” modernizációs nyelvre, a kisebbségi viszont mindaddig “premodern” hivatkozásokra kényszerül, míg a többség által preferált modernizációs diszkurzus terepén folyik a többségi és kisebbségi elit közötti vita. A Patapievici-Andreescu-vitának számunkra ez az egyetlen érvényes tanulsága lehet.