Az RMDSZ mint a romániai magyarság politikai
önmeghatározási kísérlete 1989 után
A kibontakozás premisszái 1989 decemberét követően

            A romániai magyarság politikai önmeghatározása jelentős történelmi fordulópontokon mindig az adott perspektíva, az örökölt intézmények valamint a cselekvés illetve a döntés helyzetébe került elitek szemlélete szerint alakult.

            1989 decemberében, mikor – legalábbis látszólag – a teljes közhatalmi szféra összeomlott, politikai értelemben rendkívülinek tűnő távlatok nyíltak. A Nemzeti Megmentési Front (NMF), mint újonnan alakuló államhatalmi szerv, első, december 22-i kiáltványában meghirdeti a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségét, mintegy ezzel is igazodva a kivételes történelmi pillanatot jellemző elváráshorizonthoz[1].

            A politikai pluralizmus jogi keretét egy, a Nemzeti Megmentés Frontja által kibocsátott rendelet teremtette meg, kimondva  a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát. Az RMDSZ jogi személyként való bejegyzésére 1990. január 26-án került sor az NMF Tanácsának 1990. január 3-i törvényrendelete valamint egy, a két világháború közti, 1924-es – az egyesületek és alapítványok létesítésére vonatkozó – törvény alapján. A kibontakozás politikai premisszáit legátfogóbban az NMF 1990 január 5-i Nyilatkozata látszott biztosítani, amely elismerte a kisebbségek egyéni és kollektív jogait, s kilátásba helyezte – visszautalva az 1918-as Gyulafehérvári Határozatokra – az állami intézmények ennek megfelelő reformját is.

Az RMDSZ megalakulása

            A romániai magyarság átfogó közképviseletét felvállaló Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulásának közvetlen előzményeként három, egymástól viszonylag független kezdeményezés említhető meg: a Hívó Szó és a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács[2], a bukaresti Kiáltvány, valamint a temesvári kezdeményezés[3]. Az események logikájából következően (december 22-ét követően a döntő események Bukarestben játszódtak le, s a Nemzeti Megmentési Front országos tanácsába neves magyar nemzetiségű személyiségeket is felvettek, így Domokos Gézát vagy az akkor az egész ország által a “temesvári forradalom” hőseként tisztelt Tőkés Lászlót) a bukaresti kezdeményezés vált meghatározóvá. Ezért az RMDSZ “alapító okiratának” az 1989. december 25-i keltezésű Kiáltványt kell tekinteni[4]. A Kiáltvány az RMDSZ-t a romániai magyarság “nemzetiségi közképviseleti és érdekvédelmi szervezete”-ként határozza meg (e meghatározás tartósnak bizonyul: a későbbi alapszabályzatok, programok is átveszik), s felhívást intéz az erdélyi magyarsághoz a “falusi, községi, városi és megyei szervezetek” megalakítására. Ezzel lényegében egy területi alapú szervezeti struktúra kialakítása felé teszi meg a döntő lépést.

            Politikai szempontból két lényeges eleme van a Kiáltványnak: egyrészt meghirdeti az együttműködést a Nemzeti Megmentési Fronttal (“kinyilvánítjuk, hogy magunkévá tesszük a Nemzeti Megmentési Front – az államhatalom törvényes szerve – programját”), másrészt programatikus összefoglalót is ad a romániai magyarságot megillető jogokról. E jogok tekintetében leszögezi, hogy az RMDSZ “a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll”[5], és szükségesnek tartja a kollektív nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását. Ugyanakkor tételesen is felsorolja a legfontosabbnak tartott jogokat s a meghozandó, szükséges intézkedéseket: új Nemzetiségi Statútum kidolgozását, a nemzetiségi képviselet biztosítását a törvényhozásban, az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, anyanyelvi oktatási hálózat létrehozását óvodától az egyetemig, saját művelődési és tudományos intézményeket, magyar rádió- és televízióadás biztosítását, a magyar nyelv használatának jogát a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, nemzetiségügyi minisztérium létrehozását.

            A mozgalomszerűen alakuló RMDSZ egységes szervezeti kerete és programja több országos tanácskozás eredményeként jött létre. 1990. január 7-én Kolozsváron megtartják az Ideiglenes Intéző Bizottság első ülését, ezt a marosvásárhelyi (január 13.) és a sepsiszentgyörgyi (február 24-25.) küldöttgyűlések követték. Már a marosvásárhelyi küldöttértekezlet dokumentumában megfogalmazódik az igény, hogy a Szövetségnek Erdély-központúvá kell vállnia (a december 25-i Kiáltványt Bukarestben élő magyar értelmiségiek dolgozták ki, a szervezetet Bukarestben jegyezték be bukaresti székhellyel), és hogy – mintegy ernyőszervezetként – egybe kell fognia “minden szakmai, érdekvédelmi, művelődési, vallási egyesületet vagy szervezetet”[6]. A sepsiszentgyörgyi küldöttértekezlet 15 tagú ideiglenes elnökséget választ (az elnök Domokos Géza, Tőkés László tiszteletbeli elnök, Király Károly pedig – aki az ideiglenes parlament szerepét betöltő Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában a nemzetiségi bizottságot is vezeti – a tanácsadó testület vezetője).

            Az önszerveződés folyamatában a márciusi események jelentették az első töréspontot. A magyarellenes hangulatkeltés február második felétől vált állandóvá: a marosvásárhelyi Bolyai Líceum ügye országos kérdéssé vált, a Vatra Românească gyulafehérvári nagygyűlésén Tőkés Lászlót és Király Károlyt gyalázták, március 7-én a marosvásárhelyi orvosi egyetem tüntető diákjait sértegetik, március 15-én pedig durva provokációk zavarják meg Szatmár és Marosvásárhely ünneplő magyarságát. E fokozódó feszültségekkel terhes folyamat március 19-21-én a véres marosvásárhelyi eseményekbe torkollt, amelyek világossá tették az RMDSZ-vezetők többsége előtt, hogy az NMF-n belül felül kerekedett az az irányzat, amely a párt-NMF (az ideiglenes államhatalom szerepét betöltő szervezet  1990. január 23-án jelentette be, hogy részt vesz a választásokon) politikai legitimációját s egyben választási tőkéjét a nacionalizmus szításával kívánta megalapozni megakadályozva ezzel a közhatalmi intézmények reformját is.

            Az RMDSZ Nagyváradon 1990. április 21-23-án megtartott I. Kongresszusa lényegében ezt a konklúziót vonja le: a román politikai környezetben egységesen és önállóan cselekvő szervezetre van szükség. Politikailag ez a Nemzeti Megmentési Fronttal való teljes szakítás kimondását jelentette, s az alakuló ellenzék első közös platformjának, a Temesvári Kiáltványnak az elfogadását, de megfogalmazódott ideológiai terminusokban is: el kell kerülni annak látszatát, hogy az RMDSZ “újkommunista szervezet” (Cs. Gyímesi Éva), illetve hogy a vezetés “reformkommunista színezetű“ (Katona Ádám) maradjon[7]. A Kongresszus meghatározó személyiségei meg is jelenítették azt a polarizáltságot, amely részben a kialakult helyzetre, de egyben azokra a törésvonalakra is utalt, amelyek később meghatározóbb módon, egész csoportosulásokhoz kötődően lesznek jelen. Szőcs Gézának, az ellenzéki múlttal rendelkező költőnek elnökké választását elsősorban a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének (MISZSZ) radikális fiataljai akarták, Domokos Géza jelöltségét viszont az RMDSZ helyi és megyei szervezeteit frissen megalakító kulturális elit derékhada támogatta. Választásra azonban nem került sor, kompromisszum született: Domokos Géza elnöki tisztsége mellett Szőcs Géza lett a szervezet főtitkára, s e kettősség egyben a kongresszus által megszavazott két székhelynek – Bukarestnek és Kolozsvárnak – is megfelelt. A kongresszuson az akkor vitathatalan tekintéllyel rendelkező, tiszteletbeli elnökké választott Tőkés László integráló szerepet töltött be. Király Károly viszont a kongresszust követően a Szövetség marginalizált politikusává vált[8]. Az elfogadott Alapszabályzatnak megfelelően a kongresszus megválasztotta a 101 tagú Országos Választmányt, ez pedig a 19 tagú Elnökséget, melynek tagjai: Domokos Géza (elnök), Szőcs Géza (főtitkár), Béres András, Markó Béla, Formanek Ferenc, Szilágyi Zsolt, Cs. Gyímesi Éva, Csutak István, Bodó Barna, Kántor Lajos, Zonda Attila, Toró T. Tibor, Erőss Péter, Nagy Béla, Verestóy Attila, Sylvester Lajos, Vida Gyula, Kolumbán Gábor és Káli István. Az Elnökség három alelnököt választott meg: Bodó Barna lett a politikai, Formanek Ferenc a szervezési és Béres András a kulturális alelnök. Az alelnökök azonban nem rendelkeztek szervezeti struktúrán belül a kompetenciájukhoz szükséges eszközökkel.

Választások, politikai mozgástér, szervezeti struktúra – 1990-92

            1990. február elsején megalakul a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa, a “decemberi forradalom” utáni Románia ideiglenes parlamentje, amelynek felét az NMF, másik felét pedig az időközben megalakult pártok által delegált képviselők alkotják. E Tanács által elfogadott 92/1990-es törvényrendelet (választójogi törvény) alapján választották meg május 20-án Románia alkotmányozó parlamentjét és köztársasági elnökét. A kétkamarás parlament Képviselőházában 387 mandátum került kiosztásra, a Szenátus pedig 119 szenátorból állt. A választási rendszer arányos volt, a listaállítás területi és kötött; választási küszöböt ekkor még nem határoztak meg. A Szenátusba 7 párt juttatott be szenátorokat, s egy független szenátor megválasztására is sor került, a Képviselőházban viszont 18 párt szerzett a választások eredményeképpen mandátumot (köztük az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum), további 9 képviselői hely pedig alanyi jogon jutott a nemzeti kisebbségek szervezeteinek. Az RMDSZ a szenátusi jelöltlistákra leadott szavazatokkal a helyek 10,08%-át szerezte meg, s ezzel 12 szenátori mandátumhoz jutott, a képviselőházi szavazatokkal viszont a mandátumok 7,46%-át, vagyis 29 képviselői helyet[9]. Az NMF mindkét házban megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többséget. Bár az RMDSZ második legerősebb politikai erőként jelent meg a parlamentben, mozgásterét az NMF-többség, és a nacionalizmusnak, mint  politikai legitimációt biztosító érvrendszernek a térnyerése határozta meg.

            A választásokat követően az RMDSZ politikai vezetése az Elnökség (jobbára az elnök és a főtitkár) valamint a parlamenti csoport határozta meg. Az országos választmány gyakorlatilag háromszor ülésezett: 1990. július 21-én Csíkszeredában (nyilatkozatot fogadott el a Bolyai Egyetem újraalakításáról), október 5-én Kolozsvárott (elfogadta “Az RMDSZ a demokratikus Romániáért – elvek és elvárások” című programcsomag-tervezetet, meghallgatta az Európa Tanács strasbourgi ülésén résztvevő RMDSZ-képviselő beszámolóját) és 1991. március 2-án Szatmáron, amikor határozott a II. Kongresszus megtartásáról és formálisan is átadta döntési jogkörét az elnökségnek (politikai kérdésekben) és a parlamenti csoportnak (alkotmányozási kérdésekben). Az így kialakult döntési mechanizmus kezdetben kielégítőnek tűnt, mivel az RMDSZ politikai mozgástere nagyon beszűkült. 1990-ben főleg az iskolák ügyében, néhány diszkriminatív törvénykezdeményezés valamint a nacionalista izgatás ellen kellett fellépnie[10]. Politikai mozgásterének beszűkülését az NMF és a Vatra Românească olyan “kérdések” parlamenti napirenden tartásával érte el, mint a “Hargita-Kovászna-jelentés” vagy a marosvásárhelyi eseményeket kivizsgáló bizottság munkája. De a mozgástér növelésére is nyílt lehetőség: 1990. augusztus 6-án több ellenzéki szervezet az RMDSZ-szel közösen megalakítja a Demokratikus Antitotalitárius Fórumot. Az Antitotalitárius Fórum (később, 1990. október 26-ától a Demokratikus Konvenció) számos közös fellépésre teremtett lehetőséget, s ez hozzásegítette az RMDSZ-t ahhoz, hogy a demokratikus alapértékek mellett elkötelezett szervezetként tűnjön fel a román politikai mezőben, ami egyben a politikai integráció irányába is fontos lépést jelentett.

            Az RMDSZ 1991. május 24. és 26. között Marosvásárhelyen megtartott II. Kongresszusának szembe kellett néznie azzal a helyzettel, hogy az RMDSZ egyrészt a román pártrendszerbe integrált politikai szervezetként működik, másrészt azonban még mindig ellátja a hiányzó civil társadalom szerepét. E kettősség szervezeti konzekvenciái egy MISZSZ által elkészített szabályzat-tervezetben fogalmazódtak meg. A tervezetet a Kongresszus több meghatározó személyisége, így Kolumbán Gábor, Pillich László, Szilágyi N. Sándor és Cs. Gyímesi Éva is támogatta, azonban a küldöttek többsége elutasította e reformot[11]. Igy lényegében a szervezeti status quo, a korábbi helyzetnek megfelelő szervezeti struktúra konzerválódott[12]. Az új szervezeti szabályzat ugyan “a romániai magyarságot felölelő szervezetek érdekegyeztető, közképviseleti és érdekvédelmi koalíciójaként” határozza meg a Szövetséget, s biztosítja a tagoknak a “platformszabadságot”, azonban a vezető testületének, a Küldöttek Országos Tanácsának alapszabályzatilag megállapított korporatív összetétele (tagjai: az Országos Elnökség tagjai, frakcióvezetők, a kollektív tagok elnökei és más küldöttek) nem tette lehetővé a különböző vélemények egyforma súlyú és esélyű érvényesülését. A váradi kongresszuson előrevetülő attitűdbeli megosztottság egyébként ekkorra már kontúrosabb formát öltött, s ezért a kongresszusi határozatokban is utalni kellett rá: “a Szövetségen belül az elmúlt időszakban különféle magatartásformák is jelentkeztek, s ennek megfelelően elfogadott programhoz mérten mérsékeltebb és radikálisabb elképzelések is megfogalmazódtak”[13]. A “radikális – mérsékelt” törésvonalnak már a kongresszus előtt jelentős sajtója volt, nyilvános vitákon is megpróbálták az ellentétet tematizálni. E kongresszuson stratégiai szempontból az egyik törésvonal-megjelenítő tematizációt a romániai magyarság jogállására vonatkozó javaslat jelentette; a javaslat a “társnemzeti státusz” programba foglalására vonatkozott[14], s általában az RMDSZ “radikálisai” támogatták. A Domokos-Szőcs ellentét nyilvánossá válásával ez az ellentét a kooperatív, kompromisszumkész, a Bukarestben így eredményeket elérő politikára koncentráló és egy radikális, a jogokat egyértelműen tételező, a román politikai rendszer euroszanálására (tehát a külföldi nyomásra) alapozó irányzat ellentéteként jelent meg. Bár nagyon szoros szavazási eredménnyel Domokos Géza lett ismét a Szövetség elnöke Szőcs Géza ellenébe[15], akit viszont a kongresszus politikai alelnöknek választott meg. A társadalmi kérdésekkel foglalkozó alelnök Kolumbán Gábor lett; további tagok pedig – az új alapszabályzat rendelkezéseinek megfelelően Országos Elnökség 11 tagú – : Borbély Imre (politikai kérdések), Csapó József (gazdasági kérdések), Béres András (társadalomszervezés), Patrubány Miklós (szervezés), Beder Tibor (területi tag – Brassó, Kovászna és Hargita megye), Takács Csaba (területi tag – Közép-Erdély), Tokay György (területi tag – Partium és Bánság) és Toró T. Tibor (ifjúsági kérdések). Tőkés Lászlót a kongresszus ismét tiszteletbeli elnökké választotta és külképviseleti joggal ruházta fel.

            Az 1992. február 9-i helyhatósági választásokon 3049 RMDSz önkormányzati képviselőt (2763 települési és 144 megyei képviselőt valamint 142 polgármestert) választottak meg[16]. A települési önkormányzatokban ezzel az RMDSZ megszerezte a képviselői mandátumok 6,53%-át és elfoglalta a polgármesteri székek 4,41%-át. A megyei önkormányzatokban megszerzett mandátumok száma még több: az összes mandátumok 7,12%-a. E választások tétje nyilván nem csupán a mandátumok egyszerű elosztása volt, hanem annál jóval több: az ellenzék őszi, országgyűlési választásokon való előretörésének a megalapozása. Jelentős fejlemény továbbá a politikai piac kiszélesedése – a pártpolitika megjelenése a települési önkormányzatokban – , s ez a fordulat különösen az RMDSZ számára jelentős, mivel a települési önkormányzatokban megszerezhető és reálisan – hatósági eszközökkel – gyakorolható hatalom egészen más perspektívát biztosít, mint a kormánnyal szemben hosszabb távon is ellenzékinek ígérkező pozíciókból folytatható jogkövetelő politika. E két perspektíva között olyan feszültségmező alakult ki, amelynek feloldását csak radikális szervezeti reformmal lehetett elérni; e reform véghezvitele – mintegy feladatként – a III. (brassói) Kongresszusra várt.

            Az 1992. szeptember 27-i választások nyomán gyökeresen megváltozott a román parlament összetétele. Ez részben annak is következménye, hogy megváltozott a választási rendszer (új választási törvényt fogadtak el; megváltozott a parlamenti mandátumok száma: a képviselők esetében 328-ra csökkent, amelyhez viszont hozzá kell adni a nemzeti kisebbségek képviselőinek változó számát, a Szenátusban viszont 119-ről 143-ra növekedett; bevezették a 3%-os küszöböt, mely lecsökkentette a pártok számát és stabilizálta a pártrendszert). A részvétel alacsonyabb volt, mint 1990-ben (1990 - 86%; 1992 - 76%), s csökkent az RMDSZ-re leadott szavazatok száma is (a képviselőházi listák 1990-ben 972.682, 1992-ben viszont már csak 784.375 szavazatot kaptak). A Szenátusban nyolc párt jutott mandátumhoz, a Képviselőházban hét, de ez utóbbiakhoz hozzá kell még adni a 13 nemzeti kisebbségi szervezet képviselőit. Az RMDSZ a Képviselőházban 27, a Szenátusban pedig 12 mandátumot szerzett; e helyek a képviselőháziaknak 7,91%-át, a szenátusiakénak pedig 8,39%-át teszik ki. Egy-egy képviselői mandátumot vesztett az RMDSZ Fehér és Szatmár megyében; a szenátusi mandátumok száma nem változott: az elvesztett Brassó és Máramaros megyei mandátumok helyébe egy mandátumot nyert Maros és Fehér megyékben.[17]

            Az új parlamenti erőviszonyok között az RMDSZ helyzete lényegesen nem változott meg. A választásokat megnyerő Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja (az NMF-ből kivált, konzervatív-posztkommunista Iliescu-szárny új pártja – mely később a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja nevet vette fel – a parlamenti székek 34%-át szerezte meg) nem tudta megkötni a “nagykoalíciót” a második helyre befutó Demokratikus Konvencióval, ezért formálisan kisebbségi kormányzásra kényszerült, de már ekkor élvezte a posztkommunista és nacionalista pártok támogatását (ennek az “ellenértékét” kliensi rendszerén keresztül törlesztette), s amelyekkel később formálisan is koalíciós egyezményt kötött. Az RMDSZ politikai mozgásterét továbbra is ez a nacionalista és posztkommunista blokk szűkítette be, az RMDSZ kizárása a Demokratikus Konvencióból – mely egyre inkább az ellenzék jobbközép pólusává kezdett válni – pedig e mozgástér további csökkenését eredményezte. Viszont nőtt a Szövetség politikai mozgástere a nemzetközi politikában: 1993. május 20-án az EDU (Európai Demokratikus Unió – a konzervatív európai pártok nemzetközi pártszövetsége) teljes jogú tagjává választják, ugyanekkor választja tagjává a FUEV Flensburgban megtartott kongresszusán, 1994. július 31-én pedig tagja lesz az UNPO-nak, vagyis a Képviselet Nélküli Nemzetek és Népek Szervezetének. Románia Európa Tanácsba való felvételének az előzményei – az 1993-as RMDSZ Memorandum Románia ET-tagságáról – , majd az ET Parlamenti Közgyűlésében hatékonyan fellépő Frunda György eredményei, s nem utolsósorban Tőkés László amerikai útjai mind azt látszottak igazolni az RMDSZ belső nyilvánossága előtt, hogy az európai integrációs folyamatok által kialakított erőtérben az RMDSZ-nek van mozgástere. E megnövekedett mozgástér fokozta a román-magyar alapszerződéssel szembeni elvárásokat is.

Belső pluralizmus: az RMDSZ önkormányzati modellje – 1993-95

a.) A pluralizmus belső tényezői

            Románia alkotmányának hatályba lépése (1991. december 8.) és a helyhatósági választások (1992. február 9.) közötti időszak egy újabb – bár nehezebben kitapintható – töréspont az RMDSZ történetében. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a létező alkotmányos keretek közt a romániai magyarság helyzetének jogi-politikai rendezése csak egy hosszabb távú folyamat eredménye lehet, amelyre a professzionalizálódó politikai elitnek be is kell rendezkednie. Az RMDSZ-n belül artikulálódtak a politikai pozíciókhoz kötődő szervezeti érdekek, amelyek speciális viszonyok kialakítására ösztönözték az RMDSZ által nyújtott egzisztenciális előnyökben és presztízsjavakban való részesedése folytán kiváló politikai elitet az RMDSZ tagságával szemben. Vagyis a “mozgalmi RMDSZ”-t fenntartó, alsóbb szintű tisztségviselőkkel valamint a különböző civil társadalmi szerveződések révén az RMDSZ-ből kilépő értelmiségiekkel kellett egy újfajta viszonyt kialakítani. Ezek az érdekviszonyok a helyi önkormányzatokban megjelenő képviseleti elit megjelenésével csak még bonyolultabbakká váltak. Ugyanakkor a román választójogi rendszer szükségessé tette az egyetlen politikai szervezet révén megnyilvánuló érdekvédelmet, mivel a választási küszöb (3%) csak a magyarság egészét képviselő politikai szervezetnek ad esélyt parlamenti képviselet megszerzésére. Az “egységes politikai érdekképviselet” egyébként politikai hagyomány is az RMDSZ számára: a két világháború közötti Országos Magyar Párt is ennek ideológiájára alapozta tevékenységét.

            A politikai erőtér-szerveződések, a plurális értékrend tagoltabb megjelenését kezdetben az egyes területi sajátosságokhoz és szervezeti erőforrásokhoz kötődő érdekcsoportok valamint a “kulturális politizálás” különböző irányzatainak a vitája jelzi. Az érdekcsoportok és nézetközösségek kezdődő konfliktusait azonban az adott szervezeti struktúrában semmiképp sem lehetett kezelni. Ide sorolható az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjának 1991. októberi kezdeményezése, amellyel az agyagfalvi székely nemzetgyűlés évfordulója kapcsán egy olyan radikális – “önrendelkezési” – autonómia-politika első nézetei fogalmazódtak meg, amelyek szembekerültek az RMDSZ-ben uralkodó  “érdekvédelmi” szemlélettel[18]. Egy másik ilyen – “táborok alakulását” kirajzoló – válságot az RMDSZ Hargita megyei képviselő – és szenátorjelölt listáinak az összeállítása váltotta ki az 1992-es őszi parlamenti választások idején. Mivel a Hargita megye területén működő három területi (széki) – az udvarhelyi, a csíki és a gyergyói – választmány nem tudott idejében egyezségre jutni a közös megyei jelöltlista helyeinek az elosztásában, a kérdés megoldása az Országos Elnökségre hárult. A döntés során feloldhatatlan konfliktus alakult ki a végleges listát összeállító elnökségi tagok (Tőkés László tb. elnök, Kolumbán Gábor és Szőcs Géza alelnökök, Borbély Imre, Csapó József, Béres András, Patrubány Miklós, Beder Tibor és Toró T. Tibor) és az azt utólag módosító (az Elnökség ülésén részt nem vevő) Domokos Géza között (akit az elnökségen belül egyedül Tokay György támogatott egyértelműen).

b.) Társszervezetek, platformok

            A belső pluralizmus kifejeződésére – bár deklaratíve elfogadott volt – szervezeti megoldások a III. Kongresszusig lényegében nem léteztek. Az RMDSZ korábban csupán egyetlen szervezet, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) integrálására hozott konkrét határozatokat.

            A MISZSZ az RMDSZ helyi szervezeteivel egyidőben megalakuló ifjúsági szervezetek (helyi elnevezéseik szerint: MADISZ, MIDESZ, TEMISZ, SZISZ stb.) tömörüléseként jött létre. Az egyetlen ifjúsági fedőszervezet gondolata nagyon korán megszületett, erre vonatkozóan már 1990. január elején felhívást fogalmaztak meg Kézdivásárhelyen. Ezt követően alakult meg a MISZSZ 1990. február 18-án Sepsiszentgyörgyön 21 szervezet részvételével. Első kongresszusára Marosvásárhelyen kerül sor – ezen 30 szervezet képviselteti magát – mely egy szándéknyilatkozatot fogalmaz meg, és elfogadja az első alapszabályzatot. A MISZSZ hamarosan képviseleti helyet kap az RMDSZ Ideiglenes Intézőbizottságában is. Már az RMDSZ első kongresszusa programba foglalja, hogy a MISZSZ “partneri társszövetség”, ugyanakkor radikális fiatal politikusok (Szilágyi Zsolt) azt is megfogalmazzák, hogy a szervezetnek a konstruktív ellenzék szerepét kell betöltenie az RMDSZ-n belül. A váradi RMDSZ-kongresszus még csupán a program szintjén szorgalmazza, hogy az ifjúsági szervezetek képviselői vegyenek részt az RMDSZ vezetésében, minden szinten, a második kongresszussal kezdődően azonban alapszabályzati rendelkezések is vonatkoznak erre: a marosvásárhelyi kongresszus úgy határoz, hogy a Küldöttek Országos Tanácsában (KOT) a mandátumok 15%-át a MISZSZ-nek kell fenntartani, a brassói kongresszus a Szövetségi Képviselők Tanácsában biztosítja a helyek 15%-át a MISZSZ-nek és a tőle függetlenül létrejött OMDSZ-nek, s a IV. Kongresszus (Kolozsvár, 1995. május 26-28.) is hoz egy hasonló határozatot az ifjúsági szervezetek javára. A MISZSZ 1990 és 1993 közötti elnöke, Toró T. Tibor ebben az időszakban a Szövetség életében is jelentős politikai szerepet töltött be, köréje csoportosultak azok a fiatal politikusok, akik a politizálás generációs alapon való megújítását is szem előtt tartották. A MISZSZ alapdilemmája is ez volt egyébként: maradjon-e meg érdekvédelmi rétegszervezetnek, vagy alakuljon át egy generáció markáns arculatú politikai irányzatává. A dilemma feloldására a MISZSZ negyedik, Félixfürdőn megtartott kongresszusán került sor 1993. december 10-12-én: a szervezet politizáló része megalakítja a Reform Tömörülést, amely egy, “a nemzeti értékek iránt elkötelezett szabadelvű eszmerendszert” kíván képviselni. Az RMDSZ-platformmá vált Reform Tömörülés Toró T. Tibort választja elnökéül. A MISZSZ depolitizált, mozgalmi szárnya 1994. januárjában egy újabb tanácskozáson elfogadja új alapszabályzatát és megválasztja a mozgalom új elnökét a csíkszeredai Tamás László személyében. Mind a Reform Tömörülés, mind az újjáalakult mozgalom Szőcs Gézát választja tiszteletbeli elnökéül; e döntés a két szárny egységét volt hivatott demonstrálni.

            Az RMDSZ jogi személyként is bejegyzett politikai partnerei: a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt (RMKDP), a Romániai Magyar Kisgazda Párt (RMKGP) valamint a Romániai Magyar Dolgozók Egyesülete[19]. A brassói kongresszusig e társszervezetek partneri kapcsolata az RMDSz-szel vezető politikusaik és tagjaik RMDSZ-tagsága, illetve a Szövetség politikai tevékenységébe való bekapcsolódása révén valósult meg. A III. Kongresszuson hozott határozatok alapján a “társult tagok”-nak nevezett partneri szervezetek képviseleti jogot is kaptak a Szövetség döntéshozó testületében, a Szövetségi Képviselők Tanácsában (SZKT). Igy kapott SZKT-mandátumot Mihály József, az RMKGP elnöke és Kiss Kálmán, az RMKDP főtitkára. Hangsúlyosabb jelenléte a Szövetség politikájában csupán az RMKDP-nek volt, ez két parlamenti képviselője – Bárányi Ferenc, a román Képviselőház egészségügyi szakbizottságának elnöke és Hajdú Gábor szenátor – tevékenységének az eredménye. (Bárányi Ferencet az RMKDP 1993. február 6-7-én Marosvásárhelyt megtartott kongresszusa alelnökévé választotta). A Romániai Magyar Dolgozók Egyesülete az RMDSZ Szociáldemokrata Újbaloldali Tömörülése - platformmal együttműködve fejti ki tevékenységét.

            E társszervezetekkel való partneri kapcsolat történetéből az tűnik ki, hogy az RMDSZ-szel való együttműködés tulajdonképpen megakadályozta e kisebb pártok, szervezetek önnálló arculatának, saját politikai identitásának a kialakulását. Az 1996. márciusában elfogadott párttörvény pedig még az előbbi két párt létét is megkérdőjelezte a pártok bejegyzéséhez/újrabejegyzéséhez támasztott, elég nehezen teljesíthető feltételek révén[20].

            Önálló politikai arculatra inkább a jogi személyiség nélküli platformok tettek szert. A platformok működésére vonatkozóan több javaslat is elhangzott, de a pluralizmus tényét az RMDSZ-vezetők többsége sokáig csak deklaratív módon fogadta el, s a platformok kialakítása ellenállásba ütközött. 1992. március 10-én az RMDSZ 10 szenátora és 15 képviselője egy egységre szólító felhívást tett közzé, amelyben kétségesnek nevezi a felülről elindított platformosodási folyamatot[21]. Az “egységbontás” elleni felhívás élénk sajtóvitát váltott ki, számos bírálója akadt. Közben március közepén két belső tömörülés is bejelenti megalakulását: az Erdélyi Magyar Kezdeményezés és a Szabadelvű Kör. Azonban a “platformosodás”, a belső pluralizmus konzekvenciái igazából csak az 1992. októberi, kolozsvári KOT-ülés nyomán váltak elfogadottá,  határozatot hozott a Politikai Egyeztető Kerekasztal létrehozásáról. A Politikai Egyeztető Kerekasztal feladata az volt, hogy a brassói kongresszuson meghozandó döntéseket az RMDSZ belső csoportosulásai közötti egyeztetéssel előkészítse, s e csoportosulások között már jelen volt az önmagát platformként bejelentő Szabadelvű Kör és Erdélyi Magyar Kezdeményezés, de az RMDSZ status quo-jából adódóan hatalmi-döntési pozícióban levő csoportok is (ez utóbbiak közé lényegében a szenátusi és képviselőházi frakció Domokos Gézát támogató képviselői tartoztak).

            Az Erdélyi Magyar Kezdeményezést (EMK) az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjához (a Csoport 1991 végén felbomlott) tartozó politikusok, RMDSZ-tisztségviselők hozták létre. Alakuló ülésére – több, székelyföldi egyeztetést követően – Kolozsvárott került sor 1992. március 14-én. Az alapítók szándéknyilatkozata szerint[22] az EMK az RMDSZ “keresztény-nemzeti” platformjaként kíván működni, s kezdeményezi “a nemzeti önrendelkezés megvalósítását”. E politikai irányvonalát következetesen tartotta is: az autonómiatervezetek vitái során – például – az önrendelkezés elvére közvetlenül építő Csapó-tervezetet támogatta. A platform Székelyföld-centrikus, szorgalmazza Székelyföld területi autonómiáját. Szövetségen belüli politikai stratégiáját az adott pillanatban marginálisnak tűnő, de hatásos megfogalmazásokat lehetővé tevő kérdések megragadása, újratematizálása jellemzi. Tevékenységében az egyházakkal való együttműködésre kíván alapozni. A brassói kongresszust követően a Szövetségi Képviselők Tanácsában frakciót hozott létre. Állásfoglalásaira szóvívőjének (a platform meghatározó személyiségének), Katona Ádámnak a fellépései voltak meghatározóak, aki több éles, személyeskedéstől sem mentes vitát robbantott ki az RMDSZ különböző fórumain.

            A Szabadelvű Kör (SZK) kezdeményező csoportja kolozsvári; itt került sor 1992-ben az első “szabadelvű megbeszélésekre”. A szabadelvű csoportosulás kezdeményezte a Politikai Egyeztető Kerekasztal létrehozását 1992 végén, s nagy szerepe volt a harmadik kongresszuson elfogadtatott intézményi reform megtervezésében és keresztülvitelében[23]. A platform első Országos Programadó Gyűlését Csíkszeredában tartotta meg 1994. március 25-27-én, amelyen elfogadta programjának elveit – külön fejezetekben fogalmazva meg a kollektív jogok helyét a szabadelvű gondolkodásban – , működési szabályzatát és megválasztotta tisztségviselőit (elnök: Eckstein-Kovács Péter, alelnökök: Zsigmond László, Kolumbán Gábor, Szilágyi Zsolt, Birtalan Ákos, Egyed Péter). Az SZK stratégiája a létező települési és megyei önkormányzatokra irányul, azok minél hatékonyabb működtetését célozza (az SZK tagjai főleg önkormányzati képviselők illetve az önkormányzatiság kérdéseivel elméletileg is foglalkozó szakemberek). A szabadelvűek az autonómiát inkább “társadalomszervezési elvnek” tekintik, amelyet pragmatikusan kell alkalmazni. A Szövetség belső politikai életében is egy pragmatikus közvetítő szerepet kívántak felvállalni, ez a törekvés – a “szakértői” s nem ideologikus arculat – azonban hátrányosan hatott a platform későbbi helyzetére; a markáns arculatot inkább igénylő tagok kiléptek a platformból.

            A Szociáldemokrata-Újbaloldali Tömörülés 1993 júniusában lépett színre, programját és alapszabályzatát az 1993. december 18-án Kolozsvárott tartott megyeközi tanácskozásán véglegesítették. A Tömörülés az RMDSZ programjának megfelelően kíván tevékenykedni, de ezen belül hangsúlyosabban akarja képviselni “a szociálisan hátrányos helyzetű csoportok – munkanélküliek, nyugdíjasok – gazdasági-társadalmi érdekeinek politikai védelmezését”[24]. A platform elnöke Dáné Tibor, politikai stratégiája a megalakulást követő időszakban nem tisztult le.

c.) Az RMDSZ önkormányzati modellje

            Az RMDSZ III. Kongresszusa, melyet Brassóban tartottak meg 1993. január 15-17-én, újabb fordulatot hozott a Szövetség életébe. E fordulat a romániai magyarság önálló politikai alanyiságának – programba foglalt – tételéből levont, a szervezeti struktúra vonatkozásában radikálisan érvényesített reform eredménye. A koncepció mögött az az – ideologikus volta miatt már közvetlenül a kongresszust követően is bírált[25] – feltételezés állt, hogy a romániai magyarok önálló politikai akarata mögött egy de facto külön társadalom áll.

            A szervezeti reformkoncepció az ún. “állammodell-elvet” követte, azaz a hatalmi ágak szétválasztásának megfelelő struktúrákat hozott létre az RMDSZ-n belül. A Szövetség legfőbb döntéshozó (“törvényhozó“) szerve a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), az operatív vezetés (a “felelős kormányzat” fogalmának megfelelően) az Ügyvezető Elnökség feladata, a szövetségi elnök pedig – akit a kongresszus választ meg – képviseli a Szövetséget, javaslatot tesz a Képviselők Tanácsának az ügyvezető elnök személyére vonatkozóan s részt is vesz (vehet) – tanácskozási és indítványozási joggal – e testület ülésein. Az “alkotmánybírósági” szerepkört a Szabályzat-Felügyelő Bizottság látja el, amelynek feladata “az Alapszabályzattal kapcsolatos értelmezési problémák kivizsgálása”. A szervezeti reformot a belső választások (“szövetségi tisztújítás általános és titkos, lehetőleg követlen választással” ) megtartása zárta volna le (a kongresszus úgy határozott, hogy e választásokat a határozat meghozatalától számított két éven belül meg kell megszervezni)[26].

            A kongresszus nagy szótöbbséggel Markó Bélát – a Szövetség kétségtelenül egyik legnagyobb tekintélyű, s emelett jó taktikai érzékkel rendelkező politikusát – választotta elnökül (egyetlen ellenjelöltje a Brassó megyei szervezet elnöke, Mina László volt). E választás – Domokos Géza és Szőcs Géza további szerep-nemvállalását követően – egy új politikai egyensúlyi helyzet kialakulását ígérte. A Kongresszus egyben ismét a Szövetség tiszteletbeli elnökévé választja Tőkés Lászlót. A tiszteletbeli elnök, a szövetségi elnökhöz hasonló képviseleti jogot kapott, s számára is biztosított a legfőbb döntéshozó testületek munkájába való bekapcsolódás lehetősége, tanácskozási joggal. Ezzel azonban egy újabb polarizáció feltételei is megteremtődtek.

            Az SZKT a kongresszuson megválasztott 21 szövetségi képviselő mellett a parlamenti képviselőkből és a megyei önkormányzati konferenciák által megválasztott települési és megyei önkormányzati képviselőkből áll. Az önkormányzati konferenciák által intézményesített választási mechanizmus jelentős változást készített elő, mert egy újabb elitréteget – az egy évvel korábban megválasztott önkormányzati képviselőkét – hozta be az RMDSZ belső politikai piacára. A 134 tagú SZKT igyekezett e piac működésének formai feltételeit is megteremteni: már első (Gyergyószentmiklóson 1993. februárjában megtartott) ülésén szabályozta a frakciók létrehozását és működési rendjét, majd a következő ülésen elfogadott működési szabályzat (a “házszabály”) révén létrehozta az Egyeztető Kerekasztal intézményét (beemelve ezzel az SZKT működésébe a kongresszus előkészítésében oly hasznosnak bizonyuló Politikai Egyeztető Kerekasztal pozitív tapasztalatát), mely a konszenzusorientált döntések meghozatalának lehetett volna hatékony eszköze, s végül, a testület vezető szervének, az Állandó Bizottságnak a megválasztásakor szem előtt tartotta a politikai reprezentativitás szükségességét is. Ugyanakkor az SZKT első döntései között (3.sz. Határozat) szerepelt a privatizáció előkészítésébe való bekapcsolódás, amelynek a végrehajtására csak a helyi szervezetek aktív, szakmai hátteret is biztosító részvételével kerülhetett volna sor. E határozat végre nem hajtása azonban már a kezdet kezdetén rávilágított arra, hogy az Ügyvezető Elnökség végrehajtási eszköztára nagyon szegényes, s hogy az így kiépített “állam-modell”-ben a végrehajtáshoz helyi szervezeti erőforrások nem léteznek.

            Markó Béla szövetségi elnök Takács Csaba Hunyad megyei képviselőt javasolta ügyvezető elnöknek, s e javaslatot az SZKT el is fogadta. Az ügyvezető elnökség SZKT által (titkos szavazással) megerősített további tagjai: Bodó Barna (politikai alelnök), Somai József (szervezési alelnök), Magyari Nándor László (önkormányzati alelnök), Fischer Fülöp Ildikó (ifjúság- és oktatásügyi alelnök), Kötő József (művelődési és egyházügyi alelnök) és György Béla Zsolt (gazdasági alelnök).

            Az Ügyvezető Elnökség főosztályai elsődleges feladatuknak a kongresszusi határozatokból származó szakpolitikai programok elkészítését és végrehajtását tekintették. A Képviselők Tanácsának e szakpolitikai munkához kellett biztosítania a politikailag iránymutató és integráló döntéseket. A szervezeti reform folytatására vonatkozó döntések azonban folyamatosan elhalasztódtak; ennek legkirívóbb példáját a belső választások szabályozására és megszervezésére vonatkozó határozat meghozatalának majdnem kétéves története adja. A belső választások előkészítéséhez az első tanulmányokat az Ügyvezető Elnökség 1994 júniusában készítette el; az elméleti előkészítő munka az Önkormányzati Főosztályon és a Politikai Főosztályon folyt[27]. A belső választási rendszer koncepciójáról számos tanácskozást tartottak (a platformok képviselőivel a politikai jellegű alapkérdésekről, a területi szervezetek tisztségviselőivel a végrehajtás körülményeiről), s az SZKT ülésein többször is napirendre került a kérdés. A belső tisztújítás közvetlen választások útján való szabályozását és e választásoknak a brassói kongresszus által megszabott határidőn belüli megtartását a Reform Tömörülés, a Szabadelvű Kör és az Erdélyi Magyar Kezdeményezés sürgette, a döntés meghozatalát a szervezeti status quo-ban érdekelt helyi és megyei tisztségviselők fékezték le, s a halasztást a parlamenti csoport nagyobbik része is támogatta. A kérdés főleg azáltal vált hangsúlyosan politikai természetűvé, hogy a közvetlen belső választások mihamarabbi megszervezését ugyanazok a frakciók támogatták, amelyek az autonómia-statútumok elfogadását is szorgalmazták.

            Az is fékezte a Képviselők Tanácsának a munkáját, hogy számos kérdésben nyilatkozatot, állásfoglalást kellett megfogalmaznia. A tanügyi törvénnyel vagy az alapszerződéssel kapcsolatos kérdések természetesen a romániai magyarság egészét érintő, “stratégiai” kérdések voltak, amelyekre vonatkozóan valóban az RMDSZ legfelsőbb fórumainak kellett állást foglalniuk. Viszont számos helyi  válság (a prefektus-ügy Hargita és Kovászna megyében, a marosvásárhelyi Antonescu-szobor ügye) a megyei szervezetek kérésére lett országos üggyé: az RMDSZ megyei szintű testületei nem érezték elég “súlyos” állásfoglalásnak, ha a nyilatkozat csupán helyi vagy megyei szinten hangzik el.

            Számos nyilatkozat, állásfoglalás a szövetségi elnök vagy az ügyvezető elnökség álláspontjának utólagos megerősítéseként (néha ezek finom korrekciójaként) született meg. Az RMDSZ Memorandumát Románia felvételéről az Európa Tanácsba, melyet Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök jegyez 1993. augusztus 26-án[28], a Képviselők Tanácsa elvi állásfoglalással erősíti meg 1993. szeptember 25-én[29]. Hasonló módon történt az alapszerződéssel kapcsolatos RMDSZ-állásfoglalás megerősítése is.

            Jelentős mértékben lekötötte a Szövetségi Képviselők Tanácsát a belső konfliktusok kezelése. Ezek sorában mindenekelőtt a Tőkés László tiszteletbeli elnök és a parlamenti frakciók meghatározó személyiségei (Verestóy Attila, Tokay  György, Szabó Károly, Frunda György képviselők) köré csoportosuló képviselők között kirobbant konfliktusokat kell megemlíteni: az “etnikai tisztogatás” vitáját[30], az ún. Neptun-ügyet valamint a “Nagy Benedek-ügyet”. Ezek közül a Neptun-ügy tűnt a legelhúzódóbb válságnak. Kirobbanása az amerikai Project on Ethnic Relations Alapítvány kelet-európai konfliktus-menedzselő tevékenységéhez kötődik, amely azonban nem csupán egy civiltársadalmi kezdeményezésként volt jelen a régióban, hanem – mint utóbb kiderült – amerikai kormányzati érdekek képviselőjeként is. A PER szervezésében 1992-ben két “speciális találkozóra”[31] került sor Romániában, amelyeket 1993-ban – a brassói kongresszust követő időszakban – újabb kettő követett: a svájci Gerzensee-ben és egy román tengerparti üdülőhelyen, Neptunon. E nem hivatalosnak tekintett tanácskozásokon három RMDSZ-politikus – Tokay György, Frunda György és Borbély László – vett részt a román kormányzat és államelnöki hivatal legbefolyásosabb munkatársaival, Traian Chebeleu elnöki szóvívővel és Viorel Hrebenciuc-kal, a román kormány főtitkárával. A megbeszéléseken született javaslatokat az amerikai sajtó “román-magyar egyezményekként” mutatta be. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Tőkés László (akinek a beállítottságát a tanácskozásokon részt vevő Tokay György az amerikai sajtóban a megegyezések egyik akadályaként jellemzett) erélyesen bírálta a tanácskozásokon résztvevő három politikust, akik ezzel az RMDSZ-nek “politikai kárt” okoztak. Bíráló közleményt tett közzé az Ügyvezető Elnökség is, majd a MISZSZ és EMK. A hosszan elnyúló nyilatkozatháború egyértelművé tette, hogy: 1. az RMDSZ döntéshozó centruma a brassói kongresszust követően részben a parlamenti csoporton kívülre került (Domokos Géza elnöksége alatt az ilyen megbeszéléseken való részvétel nem okozott “legitimitási válságot”); 2. az RMDSZ vezető testületeiben Tőkés László körül egy markáns jobboldali csoportosulás jött létre, amely politizálási stílusában is eltér a pragmatikus, az “apró lépések taktikájában” bízó csoportoktól. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy ezek a konfliktusok nem csupán a szervezetileg megjeleníthetővé vált ideológiai pluralizmus fejleményei, hanem a Szövetségen belüli hatalmi pozíciók (erőforrások) megszerzéséért illetve megtartásáért folytatott harc következményei is.

            Az RMDSZ IV. Kongresszusán (1995. május 26-28., Kolozsvár) hozott alapszabályzat-módosítás lényegében e harc konzekvenciáit vonta le, és a szervezeten belüli status quo-ban érdekelt csoportoknak kedvezett: nem a platformoknak, hanem a szervezet középszintű (megyei) vezetőinek[32].

Az autonómia kérdése

            A romániai magyarság jogállása megfogalmazásának politikai igénye lényegében már az RMDSZ megalakulásának pillanatában megjelent. A december 25-i Kiáltvány “egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazza (a Kiáltvány szerkesztői statútumon ekkor még valószínűleg egy, az 1945. február 6-i Nemzetiségi Statútum mintájára megszerkesztett kisebbségi törvényt értettek), de törvényjavaslat megszerkesztésére sokáig nem került sor. A váradi kongresszuson elfogadott program “a társadalmi csoportok és mindenféle kisebbségek kollektív jogainak és szabadságjogainak alkotmányba foglalását” rögzíti célként. Ennek “legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása”, melynek keretein belül lehetőség nyílik az anyanyelv szabad használatára a közigazgatásban és közéletben valamint az óvodától egyetemig terjedő anyanyelvi közoktatás megszervezésére. A program ugyanakkor távlati célként “az önkormányzati rendszer csúcsszerveként működő ... kisebbségi parlament tervé“-t jelöli meg[33]. A marosvásárhelyi kongresszuson elfogadott program már tartalmaz általánosságokat az autonómiáról: egyrészt alkotmányjogi terminusokat vezet be a romániai magyarság önmeghatározására (a romániai magyarság önmagát “államalkotó tényezőnek” tekinti), másrészt a kisebbség önszerveződésének biztosítását “a helyi önkormányzat elve alapján” tartja biztosíthatónak, s bár utal a “személyi és kulturális autonómiára”, mint a romániai magyarságot kisebbségi társadalommá összefogó önkormányzatra, konkrét célul “a magyar kisebbség autonóm közművelődési intézményhálózatának kifejlesztését” tűzi[34].

            Ugyanakkor a marosvásárhelyi kongresszuson vált ismertté – nem hivatalos dokumentumként – Szőcs Géza “Nemzetiségi törvénytervezet-csomag”-ja. E csomag egyrészt kiegészítő javaslatokat fogalmaz meg Románia alkotmányos téziseihez (az identitáshoz való jogot, a kisebbségi közösségek autonómiáját valamint jogát az információhoz), másrészt tartalmaz egy törvénytervezetet “a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről”, mely tulajdonképpen egy kerettörvény: statuálja a közösségi és egyéni jogokat[35], de egyben néhány autonómiára vonatkozó tézist is megfogalmaz. Konceptuális szempontból, a későbbi tervezetek vonatkozásában a csomag két fontos mozzanatot tartalmaz: 1. az autonómia közjogi testületek révén valósul meg; 2. a Statútum az autonóm köztestületek által meghozott jogszabály, melyet az illető nemzeti/etnikai/nyelvi közösség választott képviselői dolgoznak ki, s törvényként Románia parlamentje iktat. Az autonómia közjogi/államjogi koncepciójának kiérlelésében fontos szerepe volt a “társnemzet-vitának”. A “társnemzet” fogalma a marosvásárhelyi kongresszust megelőző viták során merült fel, a fogalom ideologikus pályát is befutott Borbély Imre cikkei nyomán.

            Az autonómia-koncepciók változatai s főleg az ezekre alapozó politikai kezdeményezések tovább mélyítették az RMDSZ-n belüli törésvonalakat. E tekintetben fordulópontot jelentett az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjának a fellépte, mely 1991. októberében, az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyűlés évfordulójának a megünneplését össze kívánta kapcsolni egy – az önrendelkezés elve alapján megvalósuló s Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó – referendum megszervezésével. E kezdeményezés RMDSZ-n belüli vitájára a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) 1991. október 5-i, aradi ülésén került sor. Mivel e kezdeményezés egybeesett az új román alkotmánytervezet vitájával (melyre 1991. szeptember 10. és november 14. között került sor), a “Hargita-Kovászna jelentés” által kialakított magyarellenes sajtókampánnyal, a helyhatósági törvény parlamenti vitájával valamint a Petre Roman-kormány bukását követően az ellenzéki pártoknak – köztük az RMDSZ-nek is – megtett koalíciós javaslattal (az aradi KOT-on a kormányzásban való esetleges részvétel napirendi pontként is szerepelt), azok a – Domokos Géza köré csoportosuló – RMDSZ-képviselők és szenátorok, akik a román belpolitika viszonyai között a parlamenti politizálás egyedüli útját tartották célravezetőnek, az RMDSZ esélyeit rontó, radikális politikaként ítélték el a kezdeményezést.[36] Minthogy e vita a román sajtó közvetítésével az országos közvélemény elé került, s a román kormány ennek nyomán be is tiltotta az agyagfalvi ünnepséget (sőt, katonai erődemonstrációra is sor került Hargita megye e vidékén), a már korábban tematizálódott “radikális-mérsékelt” ellentét újabb kontextuális elemekkel bővült, melyek a későbbi autonómia-vitákban a stratégiát érintő kérdésekben bukkantak fel.

            Románia új alkotmányának érvénybe lépésével (1991. december 8.) új helyzet teremtődött: az autonómia-törekvéseket be kellett illeszteni a létező alkotmányos keretekbe. Ez tovább élezte a koncepciók közötti ellentéteket: a kisebbségi jogi megközelítés ugyanis beilleszthető a kialakult alkotmányos keretek közé, az autonómia azonban csak részben. Az 1992-es februári helyhatósági választásokat követően a települési és megyei önkormányzatokban szerephez jutott helyi elitek tapasztalata kétségtelenül további szempontokkal gazdagította az autonómia-koncepció megfogalmazását célzó törekvéseket. A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 25-i ülésén elfogadott Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozat a “belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómia-stratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. A Kolozsvári Nyilatkozat a “belső önrendelkezés” elvét “egyetemlegesen előremutató“ elvként tételezi, melyet egyaránt igazol az európai demokráciák gyakorlata és az erdélyi hagyomány.

            A Csapó József által kidolgozott Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről (1992. dec.31.), bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a “belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálja összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat, ugyanakkor még tartalmaz alkotmánymódosító javaslatokat. Itt jelenik meg először a későbbi RMDSZ dokumentumokban gyakran visszatérő autonómiaforma-hármas: a személyi elvű autonómia, a helyi közösségek autonómiája és a regionális autonómia. A Memorandum, egészében véve, tulajdonképpen egy csomag, mely az alkotmánymódosító tézisek mellett egy kisebbségi törvény és egy nyelvtörvény elemeit is tartalmazza. Szembetűnő ugyanakkor, hogy nem konkretizálja a romániai hatalmi struktúrákhoz és belső joghoz való kapcsolódást.

            Az RMDSZ III. – brassói – kongresszusán elfogadott program ugyan látszólag egy visszalépést is tartalmaz – az önmeghatározással kapcsolatos vitában “a romániai magyar nemzeti kisebbség” kifejezése vált elfogadottá – , azonban a program hivatkozik a “belső önrendelkezés” jogára valamint arra, hogy a Romániában élő magyarság “önmagát mint őshonos közösséget államalkotó tényezőnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társának tekinti”[37] . A kongresszust követően az első jelentős politikai dokumentum, mely a romániai magyarság jogállására vonatkozó megfogalmazásokat tartalmaz, az 1993. augusztus 26-i keltezéssel közzétett A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Memoranduma Románia felvételéről az Európa Tanácsba volt[38]. Ez a – román pártpolitikában is nagy vihart kavaró – dokumentum szintén megfogalmazza “a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerését”, az intézményes megoldások tekintetében pedig olyan államhatalmi struktúra – minisztérium, államtitkárság – létrehozását sürgeti, “amelynek feladata a kisebbségi intézményhálózat felügyelete, kisebbségi irányítás alatt”. Része ennek az intézményhálózatnak az önálló magyar nyelvű iskolahálózat, mely az oktatási törvény által külön szavatolt “önálló, kisebbségek által irányított anyanyelvi iskolahálózat … minden szinten és formában”.

            1993. november 14-én fogadta el a Szövetségi Képviselők Tanácsa a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet[39], mely az RMDSZ egyetlen hivatalos törvényjavaslata, s amelyet ekként iktatott is az RMDSZ parlamenti csoportja a román parlament képviselőházában. A tervezet tulajdonképpen egy kerettörvény, mely külön határozza meg az egyéni kisebbségi jogokat és a közösségi jogokat. A “belső önrendelkezéshez” való jog e közösségi jogok közé tartozik. A tervezet alapkoncepciója az, hogy megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket az autonóm közösségektől: “autonóm közösség az a nemzeti kisebbség, amely saját elhatározásból a belső önrendelkezés elve alapján gyakorolja jogait” (1.szakasz). “A magukat autonóm közösségként meghatározó nemzeti kisebbségeket megilleti a hozzájuk tartozó személyek egyéni kisebbségi jogain alapuló személyi autonómia” (2. szakasz). A személyi elvű autonómiáról a törvénytervezet 51-53. szakasza rendelkezik részletesebben: a “személyi autonómia keretében a közösséget önigazgatási és végrehajtási jog illeti meg az oktatás, a kultúra, a társadalmi és szociális tevékenység és az tájékoztatás terén”. Az önigazgatás megfelelő hatásköreivel rendelkező testületeket és tisztségviselőket az autonóm közösség választja meg “szabad és időszakos választásokon” (52.szakasz). Az így létrejövő önkormányzat kidolgozza saját statútumát, mely törvényerővel bír. A személyi (elvű) autonómia mellett a törvényjavaslat további két autonómiaformát is meghatároz. A helyi önigazgatási autonómia a “sajátos státuszú önkormányzatok” révén valósul meg. E státuszt törvényben szabályozott módon azok a helyi önkormányzatok kaphatják meg, amelyek lakosságának többségét valamely nemzeti kisebbséghez vagy autonóm közösséghez tartozó személyek alkotják (54.szakasz). Végül, a harmadik autonómiaforma, a regionális autonómia a sajátos státuszú önkormányzatok társulása révén jön létre; e társulás joga a sajátos státuszú közigazgatási egységeket mint helyi önkormányzatokat illeti meg. Az 59. szakasz szerint “a regionális autonómiát gyakorló autonóm közösség maga határozza meg önkormányzatának szervezeti és működési szabályzatát”.

            A nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetnek volt alternatívája is: vele párhuzamosan készült el Szilágyi N. Sándor egyéni törvényjavaslata “Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről” címmel. A tervezet ugyan még a szerző bevallása szerint is “az RMDSZ munkacsoportja által kidolgozott kisebbségi törvénytervezet után – és részben annak hatására – készült”[40], de koncepciójában alapvetően eltér attól, mivel szakítani kíván azzal a felfogásmóddal, mely “a hagyományos hegemonista nemzetállam paradigmájában maradva próbálja rendezni csakis a kisebbségek számára a nemzeti identitással kapcsolatos jogok kérdését”, és amely a többség vonatkozásában azt tekinti kiindulópontnak, hogy “a jogok a többség számára automatikusan kijárnak”[41]. Ezért a nemzeti identitással kapcsolatos jogok gyakorlati érvényesítésének részletes szabályozását abból kiindulva fogalmazza meg, hogy Romániában több nemzeti közösség él, amelyeknek helyzetét területi és demográfiai (számbeliségi) szempontok szerint jogilag is definiálni kell, s a szabályozást csakis ezekre a definiált helyzetekre alapozva lehet  kidolgozni[42].

            Mind az RMDSZ törvénytervezetének vitájából, mind pedig az alternatív javaslatok összehasonlításából kitűnt az, hogy az autonómiakoncepciók különbözősége mögött lényeges szemléleti ellentétek húzódnak meg. Mivel az RMDSZ – hivatalosan is törvényjavaslatként iktatott – tervezete a Statútum alapján működő, közjogi autonómiák irányába terelte a belső politikai vitákat, e kontroverziák a statútumok mibenléte és intézménymeghatározó szerepe körül kezdtek kibontakozni. 1994 második felében két kezdeményezésre került sor. Az egyik Csapó József nevéhez kötődik, aki az Erdélyi Naplóban közzéteszi a három autonómiaformára vonatkozó statútum-tervezetét[43]. A másik kezdeményezésre a Bodó Barna ügyvezető alelnök vezetésével került sor a Politikai Főosztályon. Ennek célja a statútum-viták szakmai megalapozása, valamint azon kérdések megfogalmazása volt, amelyek politikai szintű döntéseket igényelnek, és a statútumok jogi kodifikációjához szolgálnak alapul. A két kezdeményezés a Szövetségi Képviselők Tanácsának 1995. október elsejei ülésén hozott határozatával egy bizottság munkájában kapcsolódik össze[44]. E bizottság – bár tagjai között nem alakult ki konszenzus jónéhány alapvető politikai kérdésben (mi a statútum, ki a jogalany a különböző autonómiaformák esetében, hogyan kapcsolódnak az önkormányzat intézményei létező államhatalmi intézményekhez, közjogi struktúrákhoz stb.) – Csapó József három tervezetét fogadta el alapváltozatként, amelyeket átdolgozott és a Szövetségi Képviselők Tanácsának 1995. február 25-26-i ülése elé terjesztett. A bizottságon belüli ellentéteket a tervezetek politikai vitája nem tudta feloldani, ezért a döntést az SZKT elhalasztotta, de egyben további testületek (a parlamenti frakciók és az ügyvezető elnökség) álláspontját is kérte a tervezetekről. Ugyanakkor az Állandó Bizottság elnökének javaslatára további változatok beterjesztésére is maradt lehetőség. Igy az 1995. április 8-9-i SZKT-ülésen további három tervezetet is bemutattak: Bakk Miklós személyi elvű önkormányzatokról szóló törvénytervezetét, a Politikai Főosztály A Romániai Magyar Nemzeti Közösség Személyi Elvű Autonómiájának statútum-tervezetét (szerzői: Szász Alpár Zoltán és Bodó Barna) valamint Szilágyi N. Sándor korábbi tervezetének egy átdolgozott változatát. A Csapó József nevével fémjelzett különbizottsági változat elsősorban a belső önrendelkezés koncepciójára alapoz, Bakk Miklós tervezete kísérlet arra vonatkozóan, hogy az autonómiastatútumokat belső, alkotmányfejlődési lehetőségekből levezetve közelítse meg (s így teremtsen tárgyalási alapot román politikai erőkkel), a Politikai Főosztály tervezete viszont megpróbált közvetíteni a két változat között. Végül, a Szilágyi N. Sándor által benyújtott változat nem más, mint a szerző korábbi törvényjavaslatának átdolgozott változata, kiegészítve az “önadminisztráló nemzeti közösségek” státuszára vonatkozó rendelkezésekkel.

            Minthogy e tervezetek vitájában nem vált világossá pontosan, hogy e kérdéskörben hol húzódik a határvonal a szakmai és a politikai szint között[45], s mivel a politikailag is megosztott Szövetségi Képviselők Tanácsában az általános vitának nem sikerült egyértelművé tennie azt, hogy a különböző változatok milyen stratégiai elképzeléseket jelenítenek meg, szinte törvényszerűen következett, hogy a döntést el kellett halasztani; a Képviselők Tanácsának 1995. április 7-8-i ülésén csupán az a határozat született, hogy az autonómia-vita eddigi eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus elé terjesztendő új programtervezetbe.

            Az RMDSZ negyedik kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ[46]), és rögzítette azt a három autonómiaformát, amelyeknek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSz törekedni fog. E három autonómiaforma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok valamint a területi autonómia, mely “a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”[47].

            Az autonómia kodifikált szövegeire vonatkozó döntés folyamatos halasztása a “radikális-mérsékelt” törésvonal mentén újra polarizálta a Képviselők Tanácsát. A “radikális autonomista” álláspont szerint nem a statútum szakmai kidolgozottsága, hanem politikai súlya az elsődleges, ezért nem indokolt szakmai szempontokra való hivatkozással halasztani a döntést. A kongresszust követően a személyi elvű autonómia kérdése ebben a polarizált helyzetben került újból – az SZKT tagjai több mint egyharmadának a támogatásával – napirendre. Csapó József újabb, 1995. augusztusi tervezetváltozatának politikai támogatottsága azonban nem gyorsította fel az SZKT által jóváhagyható, kodifikált szövegváltozat kidolgozását, mivel érezhetővé vált, hogy a román-magyar alapszerződés megkötését követő helyzetben az RMDSZ-n belüli irányzatok talán újra fogják fogalmazni az autonómiapolitika prioritásait.

            Az egységes autonómiakoncepció kidolgozatlansága a politikai diszkurzus alakulását is meghatározta. Az autonómiákról folyó viták hatástörténete három irányban követhető nyomon: 1. az RMDSZ belső vitáiban újabb kontextuális elemekkel árnyalta a “radikális-mérsékelt” ellentétet, kibővítvén azt az “autonomista” és a “kisebbségi” politizálás ideologikus ellentétével; 2. a román politika érvrendszerébe bevitte az “etnikai alapú“ autonómiák elutasítását, s ez az érvelési mód határozta meg a román kormány és az ellenzéki pártok zömének viszonyát az Európa Tanács 120l-es ajánlásához; 3. a politika szakértői és civiltársadalmi háttere számára kihívást jelentett a nemzetközi jog és gyakorlat áttekintésére, az autonómiákkal kapcsolatos jogok politológiai elemzésére. Az RMDSZ-nek nem sikerült megteremtenie az ehhez szükséges szakértői háttért, azonban az 1994. májusában az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére Tusnádon megtartott tanácskozást követően a Román Helsinki Bizottság mellett működő szakértői csoport (az ún. “Gabriel Andreescu-csoport”) nemzetközileg is elismert kritikai elemzéseket tett közzé az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetéről majd autonómiatörekvéseiről[48].

A román-magyar alapszerződés kérdése

            A román-magyar alapszerződésről az Antall-kormány kezdett tárgyalásokat, de ezeknek mindössze két érdemi fordulója volt. A Horn-kormány, amely programjában egyenrangú célkitűzésekként hirdette meg az európai integrációt, a jószomszédsági politikát és a határon túl élő magyar kisebbségek jogainak biztosítását, 1994 nyarától új lendületet kívánt adni az elakadt román-magyar tárgyalási folyamatnak[49]. Igy került sor 1994 júliusában és augusztusában az RMDSZ és a magyar kormányzat (Határon Túli Magyarok Hivatala, Külügyminisztérium) első, konzultatív jellegű megbeszéléseire, amelynek eredményeképpen még egy állandó munkacsoport kialakítását is elhatározták[50]. E konzultatív jellegű megbeszélések arra a következtetésre juttatták Markó Béla szövetségi elnököt s az RMDSZ többi vezető tisztségviselőjét, hogy a Szövetségnek – amennyiben meg akarja őrízni partneri minőségét a felgyorsuló kétoldalú tárgyalási folyamatban – sürgősen ki kell dolgoznia és közzé kell tennie álláspontját a román-magyar alapszerződésre vonatkozóan. Az állásfoglalásra vonatkozóan a határozat a szövetségi elnök által összehívott Külpolitikai Tanácsadó Testületben született meg (1994. augusztus 4-én) s az Állásfoglalás végleges szövege 1994. augusztus 26-án jelent meg Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök aláírásával. Az állásfoglalást egyszerre juttatta el a Szövetség a román és magyar külügyminiszternek. Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa október elsején a 30. számú határozatával meg is erősíti az Állásfoglalásban foglaltakat[51].

            A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Állásfoglalása a román-magyar alapszerződésről a két ország viszonyára vonatkozóan döntő jelentőségű tényként állapítja meg, hogy “Romániában közel kétmilliós magyar, Magyarországon pedig több tízezres román közösség él kisebbségi helyzetben”. Ebből következően az RMDSZ azt javasolja, hogy “a két ország kormánya és parlamentje a jószomszédi viszonyt rögzítő egyezmények kidolgozásába vonja be a romániai magyar és a magyarországi román nemzeti kisebbség legitim képviselőit is”, valamint azt, hogy a kisebbségvédelmi rendelkezéseket a szerződő felek foglalják külön dokumentumba, egy Kisebbségvédelmi Megállapodásba, amely azonban integráns része az alapszerződésnek. E megállapodásnak egyrészt tartalmaznia kell a nemzeti kisebbségeket megillető jogok általános, elvi keretének rögzítését (a nemzeti identitás megőrzésének, továbbadásának és fejlesztésének jogát, melyhez biztosítani kell a megfelelő jogi, jogalkotási és közigazgatási eszközöket és kereteket, beleértve “a személyi, helyi önigazgatási és regionális autonómiákhoz” való jogot), másrészt konkrét kormányintézkedések (a Bolyai Egyetem visszaállítása, diplomák honosítása, kétnyelvű feliratok, a felekezeti és közületi javak, ingatlanok visszaszolgáltatása jogos tulajdonosaiknak) kötelezettségét is elő kell írnia.

            E külön megállapodásra vonatkozó javaslat a megújított tárgyalások kezdetén hasznosnak tűnt, mivel a korábbi tárgyalási fordulókon a “határklauzula kisebbségi jogokért” magyar tárgyalási stratégiája érvényesült, amelyet a román diplomácia ügyesen ki is aknázott Nyugaton, titkos határmódosító szándékkal vádolva meg a magyar kormányt. Ha viszont a romániai magyarság kérdése egy külön dokumentum tárgyát képezi, s az RMDSZ csupán erre vonatkozóan igényli azt, hogy partnerként részese legyen a tárgyalási folyamatnak, akkor elhárítható az irredentizmus vádja. A magyar kormány kezdetben felvállalta a külön kisebbségvédelmi megállapodás igényének képviseletét, azonban a román partner ezt már 1994. novemberében elutasította, s Teodor Melescanu román külügyminiszter közölte is ezt az RMDSZ vezető tisztségviselőivel (Markó Bélával, Takács Csabával, Bodó Barnával, Tokay Györggyel és Magyari Lajossal) 1994. november 23-án egy – a román külügyminisztériumban lefolytatott – konzultatív jellegű tanácskozás során. 1995. februárjában a magyar kormány még egyszer javasolja (párhuzamosan a szlovák alapszerződés tárgyalásaival) a külön dokumentumot (melyet egyezmény-tervezet formájában el is készített), azonban ezt követően a különmegállapodás végleg lekerült a napirendről.

            Minthogy a Horn-kormány már a tárgyalások kezdetén elfogadta a határklauzula román felet kielégítő megfogalmazását, ez a kérdés gyorsan nyugvópontra jutott, s a kisebbségvédelmi rendelkezések alapszerződésbe foglalása az európai integráció összefüggéseibe tevődött át. A tárgyalási minimum ekkor az Európai Tanács 120l-es Ajánlása lett, s ezt a minimumot az RMDSZ mindegyik belső csoportosulása elfogadni látszott, mivel tartalmazta az autonómia kialakításának lehetőségét[52].

            Az 1201/1993-as Ajánlás előtérbe kerülése azonban hiszterikus reakciókat váltott ki a román belpolitikában: nemcsak a kormánykoalíció (a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja, a Román Nemzeti Egységpárt, a Nagy Románia Párt és a Szocialista Munkapárt) utasította el vehemensen, hanem az ellenzéki pártok többsége is, a Demokrata Párt és az LP ´93 kivételével. Valószínűleg Amerika boszniai békekezdeményezésének sikere (az a felismerés, hogy a béke s az egyes államok integritása csakis az etnikai autonómiák biztosításával érhető el) késztette az Ajánlást elutasító Bukarestet, hogy a magyar minimumot jelentő 1201-essel szemben meghirdesse a francia-német megbékélési modellt[53]. Ennek nyilvánvaló üzenete pedig az volt, hogy Magyarország a jó kapcsolatok s az euroatlanti integráció érdekében mondjon le eddigi, magyar kisebbségeket pártoló szomszédságpolitikájáról. A román indítványt Iliescu elnök 1995. augusztus 30-án jelentette be, s a dokumentumcsomagot szeptember 22-én nyújtotta át a román kormány a magyar félnek[54]. A csomag három dokumentumtervezetet tartalmazott: egy román-magyar közös nyilatkozatot a megbékélés keretéről és hasznáról, egy egyezményt a Románia és Magyarország közötti megbékélésről és partnerségről, valamint egy magatartás-kódex tervezetét a nemzeti kisebbségek kérdésében. A két kormányfő, Horn Gyula és Nicolae Vacaroiu október elején megegyezett abban, hogy a “megbékélési tervezetről” a lehető leghamarabb szakértői tárgyalásokat kezdenek el. A Markó Béla körül kialakult politikai pólus ekkor abban bízott, hogy a magyar kormány megtalálja a megfelelő választ e román kezdeményezésre, s ezért hajlott a kivárásra, azonban a Tőkés László körüli csoportosulás nem rendelkezett ezzel a “bizalmi tartalékkal”, s ezért az 1994. augusztusi Állásfoglalás feladásaként értelmezte a tárgyalások elkezdését. Az eredeti igénymegfogalmazásokhoz való radikális visszatérés igénye Tőkés László 1995. október 31-én keltezett s a két államfőhöz címzett, nyílt levele révén kapott először hangot. E levélben a Szövetség tiszteletbeli elnöke egy alternatív megbékélési indítványt fogalmaz meg és tesz közzé, amely a francia-német megbékélési modell helyett az olasz-osztrákot, azaz a dél-tirolit javasolja, mivel “a magyar-román kapcsolatok tétje nem annyira az államközi kapcsolatok, mint inkább a romániai magyar nemzetközösség helyzetének a rendezése”, ahogy az a dél-tiroli németek esetében is történt a népcsoport legitim képviselőinek a bevonásával. Traian Chebeleu, Iliescu elnök szóvívője november 12-i válaszlevelében Tőkés László fogalomhasználatát “hitlerista és sztálinista kútfőből” eredezteti. Ezt a durva, minősíthetetlen hangú levelet Markó Béla egy november 15-i keltezésű, Iliescu elnökhöz címzett levélben nagyon határozotta visszautasítja, s november 19-i ülésén nyilatkozatban tiltakozik az SZKT is[55]. 1996. január 6-án Tőkés László újabb levelet küld a két államfőnek, amelyben ismételten kifejti, hogy a román-magyar tárgyalásokba be kell vonni az erdélyi magyarság legitim képviselőit. Mindeközben az alapszerződés-viták retorikájában rögzült még egy fordulat, éspedig az, hogy “saját modell kell”’ (ezt először Markó Béla fogalmazta meg, de átvették a román kormányzat képviselői is).

            A “saját modell” kétségkívül kifejezte a kompromisszum szükségességének a tudatát, s 1996 eseményei erre is mutatnak. Román oldalról kompromisszumra késztető körülmény volt, hogy a román diplomácia lépéskényszerbe került[56], főleg azután, hogy 1995. március 20-án a Stabilitási Értekezlet jelentős eredményeként Magyarország és Szlovákia aláírta a két állam kapcsolatait szabályozó alapszerződést, s ezzel Magyarország újabb integrációs előnyt szerzett Romániával szemben (amelyet a román politikai elit, s a román közvélemény egy jelentős része fel is ismert). A magyar kompromisszumkészség alapja az volt, hogy a Horn-kormányzat európai és euroatlanti integrációs helyzetérzékelése szerint Magyarországnak szüksége van a román-magyar alapszerződés mihamarabbi megkötésére is. A kompromisszum egyrészt az alapszerződés tartalmában, másrészt az Iliescu által kezdeményezett megbékélési javaslat sorsában konkretizálódott.

            A madridi EU-csúcson találkozó Horn Gyula miniszterelnök és Iliescu elnök megegyeztek abban, hogy 1996 márciusáig véglegesítik mind az alapszerződés, mind a megbékélési javaslat tervezetét. 1996. március 12-13-án sor is került az első szakértői egyeztetésekre. Ekkor már kezdett világossá válni, hogy a tárgyalási folyamatban sem a magyar fél, sem a román fél nem tart igényt az RMDSZ aktív partneri szerepére. 1996. február 13-án Markó Bélát fogadja a román államfő; a megbeszélésen az RMDSZ elnöke szorgalmazta az intézményes párbeszéd megindítását[57]. A magyar kormány és az RMDSZ között megszűnt partneri kapcsolatra utal, hogy Markó Béla “eléggé aggasztónak” nevezte Kovács László külügyminiszter június 10-i kijelentését, miszerint “Budapest nem kívánja »feláldozni« a 10,5 milliós magyarországi lakost a környező magyarság vélt érdekeiért”[58]. Ugyanekkor, az MVSZ IV. Világkongresszusán Horn Gyula kijelentette, hogy a kormány nem ír alá olyan szerződést, amely sértené a kisebbségek érdekeit. Július 4-5-én a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Miniszterelnöki Hivatal zártkörű tanácskozáson fogadta a határon túli magyar szervezetek vezetőit, amelyen egy akkor nagy jelentőségűnek tűnő dokumentum született. E közös nyilatkozat (“Budapesti Nyilatkozat”) szerint a résztvevők egyetértenek abban, hogy az anyaország és a nemzet jövője szempontjából meghatározó fontosságú a mihamarabbi euroatlanti integráció, de ugyanakkor azt is leszögezik, hogy összehangolt támogatásban részesítik a szomszédos országokban élő magyar közösségek autonómiatörekvéseit[59]. A nyilatkozatot hevesen támadások érték Romániában[60], de még a nyugati visszhangja is inkább elmarasztaló volt.

            Ezt követően azonban a két kormány közötti tárgyalási folyamatban (az utolsó szakértői szintű megbeszélés Bukarestben volt augusztus 13-án) újabb irányváltás nem következett be. A román fél lemondott a megbékélési csomagról, az alapszerződés tervezetében azonban elérte, hogy az 1201-es Ajánláshoz csatolt értelmezéssel az ne vonatkozzon a kollektív jogokra. Kimaradt az alapszerződésből az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a rendezése is. Az RMDSZ Operatív Tanácsa augusztus 16-án még egyszer elemezte a kialakult helyzetet, s leszögezte, hogy továbbra is érvényesnek tekinti az RMDSZ 1994-es Állásfoglalását, s a jelenleg egyeztetett s véglegesnek szánt tervezetben “szűkítő jellegűnek tartja a kollektív jogok körének kiiktatását az 1201-es Ajánlásból”, továbbá nem tartja kielégítőnek a nyelvhasználatra vonatkozó kitételeket, s “aggasztónak” tekinti azt is, hogy az egyházi és közösségi javak visszaadására vonatkozóan nem született semmilyen megegyezés[61].

            Mindezek ellenére az alapszerződés gyors megkötését az RMDSZ vezetői nem tartották valószínűnek; az egyetértés létrejötte – amint azt augusztus 21-én nyilatkozta Markó Béla – váratlanul érte az RMDSZ-t[62]. 1996. augusztus 26-án Horn Gyula fogadta az RMDSZ küldöttségét, de nem fogadta el az alapszerződéssel kapcsolatos kifogásaikat, s kijelentette, hogy a magyar kormány befejezettnek tekinti a dokumentumot. Az RMDSZ kifogásolta az alapszerződés aláírásának tervezett dátumát és helyszínét is[63].

            Szeptember 16-án Temesváron Horn Gyula és Nicolae Văcăroiu aláírják az alapszerződést. Az aláírási ceremónián jelen van Emil Constantinescu, a Demokrata Konvenció elnökjelöltje, a román ellenzék több vezető személyisége, de nincsenek jelen a magyar ellenzéki pártok. Markó Béla sem jelent meg személyesen, csak képviseltette magát, s a román Szenátusban napirend előtti felszólalásban ismertette az RMDSZ álláspontját.

            A Szenátus már szeptember 26-án ratifikálta az alapszerződést 87 igen, 13 nem szavazattal, valamint 3 tartózkodással[64]. A képviselőházban október 3-án tárgyalták – sürgősségi eljárással – az alapszerződést, és egy ellenszavazattal valamint 27 tartózkodással (a tartózkodók közt volt a teljes RMDSZ-frakció) elfogadták a ratifikálásról szóló törvényjavaslatot.

            Az alapszerződés választások előtti elfogadása kétségtelenül egy újabb töréspontot jelent az RMDSZ történetében. Ekkor mutatkozott meg a nemzetközi kisebbségvédelmi normák korlátozott – az európai kontextus alakulásától függő – érvényesíthetősége, valamint a magyar kormány határon túli magyarokkal szembeni politikájának szűk mozgástere, amely az RMDSZ mozgásterét is átalakította. Ez az átalakulás a belpolitikai konstellációt értékelte fel, világossá vált, hogy az elkövetkezőkben itt kell keresni a kitörési pontokat. Mindez az RMDSZ-eliten belül a hivatásos politikusok – s azon belül a parlamenti elit – súlyát növelte meg.

[1] A Nemzeti Megmentési Front december 22-i Közleményének 7. pontja: “A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak tiszteletben tartása és a románokkal való teljes jogegyenlőségük biztosítása”. In: A Hét, 1989. december 28.

[2] Szabadság, 1989. dec.25.

[3] A kolozsvári felhívást Hívó Szó címmel tették közzé szerzői; a temesvári felhívás – december 23-án jelent meg – jelentőségét a regionális különállás megfogalmazására való, egészen a nagyváradi kongresszusig markánsan megnyilvánuló törekvés adja. (A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség önálló szervezetként való bejegyzésének az igénye hangot kapott a sepsiszentgyörgyi küldöttértekezleten 1990. február 24-25-én, a szervezet 1991. január 26-án jelentette be, hogy az RMDSZ Temes megyei szervezeteként fog tovább működni.)

[4] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Intéző Bizottságának Kiáltványa. In: Romániai Magyar Szó, 1989. december 26.;  A Hét, 1989. december 28. A Kiáltvány szövegének első változatát Demény Lajos és András János fogalmazta meg, de véglegesítésében részt vett Szász János, Horváth Andor, Cseke Gábor és még többen mások (Lásd: Domokos Géza: Esély I., Pallas-Akadémiai Kiadó, Csíkszereda, 1996. 16-21.old.; dr. Demény Lajos recenziója Király Károly Nyílt kártyákkal című könyvéről, Magyar Kisebbség, 1996. 1-2. szám).

[5] Az önrendelkezés fogalmának használatáról vita folyt a Kiáltvány megfogalmazói között. Demény Lajos fennebb idézett írásában utal arra, hogy a december 26-án megjelent szöveg eltért az előző napon megszavazottól: “hiányzott az önrendelkezésre vonatkozó passzus és még két lényeges pont” (dr. Demény Lajos idézett recenziója, MAGYAR KISEBBSÉG, 1996.1-2.sz.,344. old.), melyet a szöveg stilizálását végző bizottság utólag, Domokos Géza külön kérésére törölt. Mindez máris előrevetítette, a “belső önrendelkezés” és az autonómiák kapcsán később kirobbanó vitákat.

[6] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szándéknyilatkozata. Romániai Magyar Szó, 1990. január 18.

[7] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusa, kiadta az RMDSZ Bihar megyei szervezete, é.n., felelős szerkesztő: Varga Gábor

[8] Király Károly későbbi radikalizálódása – kivonulása az 1991-es alkotmány megszavazásáról – valószínűleg e helyzetre adott válaszaként értelmezendő.

[9] Lásd Székely István: Választottunk... Az 1990-es és 1992-es parlamenti és önkormányzati választások megyei eredményeinek értékelése. In: MAGYAR KISEBBÉG, 1996.1-2.sz. Az RMDSZ 1990-ben megválasztott parlamenti képviselői: Tokay György (Arad m.), Nagy Béla, Csapó József, Szilágyi Zsolt (Bihar m.), Szilágyi János (Beszterce-Naszód m.), Madaras Lázár (Brassó m.), Brendus Gyula (Fehér m.), Borbély Ernő, Csutak István, Incze Béla, Borsos Géza, Nagy Benedek (Hargita m.), Domokos Géza, Márton Árpád, Bajcsi Ákos (Kovászna m.), Pillich László, Podhradszky László, Eckstein-Kovács Péter (Kolozs m.), Takács Csaba (Hunyad m.), Borbély László, Zsigmond László, Frunda György, Kerekes Károly (Maros m.), Zonda Attila (Máramaros m.), Pécsi Ferenc, Varga Attila, András Imre (Szatmár m.), Vida Gyula (Szilágy m.), Bárányi Ferenc (Temes m.). Szenátorok: Hosszú Zoltán (Arad m.), Demény Lajos (Bihar m.), Fazekas Miklós (Brassó m.), Verestóy Attila, Hajdú Gábor (Hargita m.), Kozsokár Gábor, Király Károly (Kovászna m.), Szőcs Géza (Kolozs m.), Markó Béla (Maros m.), Csiha Tamás (Máramaros m.), Szabó Károly (Szatmár m.), Tóth József (Szilágy m.).

[10] Szeptember 10-én visszavonják az aradi magyar középiskola engedélyezését (Tokay György képviselő ülő- majd éhségsztrájkba kezd), szeptember 11-én az RMDSZ az anyanyelven való felvételizés jogának a korlátozása ellen tiltakozik, október 3-án állásfoglalás jelenik meg a bukaresti 33-as iskola ügyében – és még sok más hasonló esetben kerül sor tiltakozó fellépésre. 1990. októberében a képviselőcsoport kivonul a parlamenti ülésteremből, hogy ily módon tiltakozzék a kereskedelmi társaságok törvényének ama cikkelye ellen, amely szerint e társaságok vezetője románnak – és nem csupán román állampolgárnak – kell lennie. Hasonló jellegű tiltakozásra került sor 1991-ben a veterántörvény vagy a nemzetbiztonsági törvény elfogadásakor.

[11] Lásd Domokos Géza: Esély II. Pallas-Akadémiai Kiadó, Csíkszereda, 1997., 110-111.old.

[12] Domokos Géza ugyan úgy véli, hogy a szervezeti reform vitájában az “aranyközép nyert” (Esély II, 110.old), azonban az 1993-as, brassói kongresszus perspektívájából visszatekintve a marosvásárhelyi döntés inkább a kialakult kereteket konzerválni kívánó irányzat győzelmeként könyvelhető el.

[13] Az RMDSZ II. kongresszusának határozatai. Romániai Magyar Szó, 1991. május 27.

[14] A “társnemzeti státusz” programba foglalására Borbély Imre tett javaslatot.

[15] Két szavazási fordulóra is sor került. Az elsőben 122-en Szőcs Gézára, 121-en Domokos Gézára szavaztak, azonban a szavazatszámok összesítésekor kiderült, hogy hiányzik 2 szavazócédula. Ezért a kongresszus úgy döntött, hogy újabb szavazási fordulót kell tartani. Ezen Domokos Géza 129, Szőcs Géza pedig 123 szavazatot kapott.

[16] Az 1996. évi helyhatósági választások eredményei. RMDSZ ÜGYVEZETŐ ELNÖKSÉG belső anyaga. Kolozsvár, 1996. június.

[17] Az RMDSZ 1992-ben megválasztott képviselői: Tokay György (Arad m.), Rákóczi Lajos, Székely Ervin, Szilágyi Zsolt (Bihar m.), Szilágyi Zoltán (Beszterce-Naszód m.), Madaras Lázár (Brassó m.), András Imre, Antal István, Asztalos Ferenc, Borbély Imre, Nagy Benedek (Hargita m.), Birtalan Ákos, Márton Árpád, Zsigmond László (Kovászna m.), Kónya Hamar Sándor, Mátis Jenő, Sinkó István (Kolozs m.), Takács Csaba (Hunyad m.), Borbély László, Elek Barna, Kerekes Károly, Németh János (Maros m.), Mazalik A. József (Máramaros m.), Pécsi Ferenc, Varga Attila (Szatmár m.), Vida Gyula (Szilágy m.), Bárányi Ferenc (Temes m.). Szenátorok: Hosszú Zoltán (Arad m.), Csapó József (Bihar m.), Incze Tibor (Fehér m.), Hajdú Gábor, Verestóy Attila (Hargita m.), Kozsokár Gábor, Magyari Lajos (Kovászna m.), Buchwald Péter (Kolozs m.), Markó Béla, Frunda György (Maros m.), Szabó Károly (Szatmár m.), Seres Dénes (Szilágy m.).

[18] A két alternatíva a törésvonal elmélet alapján is értelmezhető. Lásd: Bakk Miklós: Pluralizmus és törésvonalak. In: A Hét, 1995/31-32.

[19] Romániai Magyar Demokrata Szövetség. DOKUMENTUMOK 2. Kiadja az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, Kvár, 1994.

[20] Legalább 10.000 alapító tagot kell igazolniuk az ország legalább 15 megyéjéből.

[21] In: Népújság, 1992.márc.21.

[22] Útjára indult Kolozsvárott az Erdélyi Magyar Kezdeményezés ! In: Romániai Magyar Szó, 1992. március 20.

[23] Vö. Magyari Nándor László: Szabad gondolatok a Szabadelvű Körről. András Péter: A saját jogrend, az igazságszolgáltatás és a belső reform. In: SZÖVETSÉG, 1994. szeptember.

[24] SZÁNDÉK. Az RMDSZ - Szociáldemokrata-Újbaloldali Tömörülés brosúrája.

[25] Vö. Bíró Zoltán: Valami történik ... Interdialog Füzetek 1., Csíkszereda, é.n..

[26] Határozat szervezetünk önkormányzati modelljének alapelveiről, 2. szakasz. In: RMDSZ Közlöny, 1993. 1.szám.

[27] Ld SZÖVETSÉG, 1994. június (I. évf. 6.sz.)

[28] Ld RMDSZ Közlöny, 1993. 6. szám

[29] Ld RMDSZ Közlöny, 1993. 7-8. szám

[30] SZKT Nyilatkozat. RMDSZ Közlöny, 1993. 3.szám

[31] PER Bulletin, 1992/2.

[32] A Kongresszus létrehozta a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsát, amely minden fontos döntés előkészítésébe beleszólhat. Ugyanakkor a területi szervezetek anyagi függőségi kapcsolatba kerültek az Ügyvezető Elnökséggel.

[33] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusa, i.k.

[34] Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Alapszabályzat. Program. 1991. Kiadja az RMDSZ Országos Titkársága, Kvár, 1991. június 7.

[35] A tervezet szerint a kollektív jogok közé tartozik: a köztestületek alapításának joga, az identitáshoz való jog, a lakóterület védettségének joga, pártok alapításának joga, az anyanyelvi oktatáshoz való jog, az anyanyelv közéletben való használatának joga, az anyaországgal való kapcsolat tartásának joga.

[36] Vö: Az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjának epilógusa az autonómiáról és egységbontásról. In: LIMES 1992/5-6.

[37] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Programja. In: RMDSZ Közlöny, 1993.4.sz.

[38] Lásd: Romániai Magyar Demokrata Szövetség. DOKUMENTUMOK 1. Kiadja az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, Kolozsvár, 1993.

[39] Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről (tervezet). In: DOKUMENTUMOK 1., i.k.

[40] Szilágyi N. Sándor bevezető sorai a “Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről” című tervezethez. In: KORUNK 1994/3.

[41] Uo.

[42] A tervezet első fejezetének 2-10. szakaszai ezeket a definíciókat tartalmazzák: a nemzeti többség, nemzeti kisebbség, helyi nemzeti közösség, helyi ill. regionális nemzeti többség, helyi ill. regionális nemzeti kisebbség, jogképes nemzeti közösség, politikai nemzet, kulturális nemzet és a nemzeti közösségen kívül élő személyek fogalmainak operacionalizálható meghatározásait.

[43] Csapó József: Belső önrendelkezést kiteljesítő autonómiák. A Sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; a Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és a Sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. In: Erdélyi Napló, 1994. szeptember 28.

[44] Lásd RMDSZ Közlöny, 12.sz.,1994. november. A 32. sz. határozat alapján a bizottság tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor.

[45] Vö Bodó Barna: Összefoglaló a statútumtervezetek előkészítéséről. ÜE belső irata, Csíkszereda, 1995. április 7.

[46] A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Programja. Alapelvek. In: RMDSZ Közlöny, 1995. június (16.sz.).

[47] Uo.

[48] A tusnádi szakértői tanácskozást (1994. május 13-14.) az RMDSZ Politikai Főosztálya kezdeményezte és szervezte közösen a Romániai Emberi Jogokat Védő Egyesület (Román Helsinki Bizottság) szakértőivel. A tanácskozáson a Szövetség által az ET-hoz benyújtott Memorandum és a Kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezet szakmai megvitatására került sor. A szakmai tanácskozás részvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György voltak.

[49] 1994. Júl. 1-én a kormányzást átvevő Horn-kabinet nevében Bukarestbe látogat Hárs Gábor, az MSZP nemzetközi titkárságának vezetője, és megbeszéléseket folytat az alapszerződés folytatandó, szakértői szintű tárgyalások megkezdése érdekében. 1994. júl. 16-án Triesztben, a Közép-európai Kezdeményezés csúcsértekezlete alkalmával Horn Gyula miniszterelnök megbeszélést tartott Vacaroiu román miniszterelnökkel. Egyetértettek abban, hogy mihamarabb alá kell írni az alapszerződést. Horn közölte, Magyarország elvárja, hogy a kisebbségek jogainak szavatolása bekerüljön az alapszerződésbe.

[50] Erre vonatkozóan a megegyezés Tabajdi Csaba államtitkár és az RMDSZ vezetői között júl.29-én jött létre. Ld Magyar Nemzet, 1994. júl.30.

[51] RMDSZ Közlöny, 1994. 12.sz.

[52] Az alapszerződéssel kapcsolatosan csupán az EMK tett közzé egy radikális hangú nyilatkozatot, melyben védőhatalmi státuszt kér Magyarországnak az erdélyi magyarság státuszával összefüggően.

[53] Erre a következtetésre jut Molnár Gusztáv és Bíró Gáspár. Lásd: Molnár Gusztáv-Bíró Gáspár: A román megbékélési javaslat. Teleki László Alapítvány – Közép-Európa Intézet, Geopolitikai Kutatócsoport, Bp., 1995. október.

[54] Ezt megelőzően, szeptember 14-én Iliescu a pártok vezetőivel megvitatta megbékélési javaslatait, hangsúlyozva, hogy a két ország között jó a viszony, csak néhány, a történelemből fakadó politikai probléma létezik még. A román pártok mind támogatták e javaslatot, egyedül Horia Rusu, a Liberális Párt 93 ügyvezető elnöke vonta kétségbe a kezdeményezés értékét. (Ld Romániai Magyar Szó, 1996. szept. 16-17.)

[55] RMDSZ Közlöny, 19. sz., 1995. december.

[56] Ami az Európai Uniót illeti, Románia 1995-ben a 105 vízumköteles ország között szerepelt, és semmi esély nem mutatkozott arra, hogy közelesen elérheti a vízummentességet. A NATO-bővítés vonatkozásában is csupán negatív biztosítékai voltak, vagyis a bővítésre nem csoportosan, hanem egyéni elbírálás alapján fog sor kerülni – mégpedig világosan áttekinthető kritériumok alapján – , ami nyilvánvaló hátrányt jelentett Budapesttel, Varsóval és Prágával szemben. Ez utóbbi fővárosokkal ugyanis nem hivatalos formában, de számos alkalommal közölték azt, amit Bukaresttel nem, hogy ti. számítanak rájuk a bővítés első körében. (Ld Molnár Gusztáv - Bíró Gáspár: A román megbékélési javaslat. Teleki László Alapítvány – Közép-Európa Intézet – Geopolitikai Munkacsoport, Budapest, 1995.október, 3.old.)

[57] RMDSZ Tájékoztató, Bukarest, 1996.febr.13. (717.sz.)

[58] Romániai Magyar Szó, 1996. jún. 15-16.

[59] Romániai Magyar Szó, 1996. júl. 6-7. A “Budapesti Nyilatkozatot” az SZKT 1996. Július 13-14-I ülésés határozattal erősíti meg.

[60] Traian Chebeleu, a román államfő szóvívője július 11-i, heti sajtóértekezletén kijelentette, hogy a “Budapesti nyilatkozatot” aggodalommal vették tudomásul, és a külügy útján felvilágosításokat kértek. Július 17-én Lazar Comanescu román külügyi államtitkár tájékoztatott a magyar külügy válaszáról, de e válaszokat nem tartotta kielégítőeknek, azok nem oszlatták el a román diplomácia alapvető kételyeit. Július 13-án Gheorghe Funar, a Román Nemzeti Egységpárt nyilatkozatban javasolta az RMDSZ-vezetők kiutasítását az országból. Augusztus elején Teodor Melescanu interjúban ismét megerősíti a román külügy fenntartásait a magyar-magyar találkozó záródokumentumával kapcsolatosan.

[61]Az ET Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as véleményezésének 8. Cikke a román kormány figyelmébe ajánlja az egyházi javak visszaszolgáltatását annak érdekében, hogy a kisebbségi csoportok gyerekei anyanyelvükön tanulhassanak. E véleményezés Románia ET-ba való belépésekor fogalmazódott meg.

[62] Ld Romániai Magyar Szó, 1996.aug.22.

[63] Ld Romániai Magyar Szó, 1996.aug.28.

[64] A jelen levő öt RMDSZ-szenátor közül Csapó József és Hosszú Zoltán ellene szavazott, Kozsokár Gábor és Szabó Károly tartózkodott, Gazda István pedig nem szavazott.