Átmenet és elitek. Értelmezések az RMDSZ-ről.

In: Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában.

Teleki László Alapítvány, Bp., 2003.

Átmenet és elitek - értelmezések az RMDSZ-ről

Már egy 1992-es tanulmányban megfogalmazódott, hogy a posztszocialista országok társadalmi átalakulásában "az -út-függőség (path-dependence)" [1] sokkal erősebb, mint ahogy azt a kapitalizmus tervezői kezdetben elképzelték. Vagyis, miközben a politika - a tervezők - egyszerűsítő nyelvén az fogalmazódott meg, hogy a modernizációnak csupán egy útja van, éspedig a privatizáció és a többpárti parlamenti rendszer kialakítása, a különböző posztszocialista társadalmak a politikai rendszerváltás és a gazdasági-társadalmi formációváltás látszólag egységes feladatát valójában gyökeresen eltérő módokon próbálták megoldani (Csite-Kovách). [2] Az is világossá vált, hogy a többé-kevésbé egységesnek tűnő politikai célrendszer mellett bejárt utak különbözősége jelentős mértékben arra vezethető vissza, hogy az átmenet során különböző elitcsoportok jutottak vezető szerephez.

A kilencvenes években az elitek ki- és átalakulásáról, az átmenet folyamataiban betöltött szerepükről nem túl sok vizsgálat készült. Az ezekhez kapcsolódó értelmezésekben, úgy tűnik, három megközelítésmód vált dominánssá:

1.      Az elitek érték- és mintateremtő csoportokként való vizsgálata (ez az érték- és kultúrszociológiai vizsgálódások szempontja, de ide sorolható a politikai kultúra politikatudományi vizsgálata is)

2.      Elitkutatás, mint a társadalmi mobilitás vizsgálatának egyik szelete

3.      Mint a társadalmon belüli hatalomeloszlás szerkezetének kutatása.

Mindezeket előrebocsátva, az alábbiakban az RMDSZ elitjeit, s az elitcsoportok által kialakított, belső hatalmi szerkezetet egy, a romániai és magyarországi átalakulásokkal összevetett "út-függőségként" próbáljuk értelmezni.

Egy magyar-román párhuzam

A magyarországi rendszerváltó elitekről, majd a politikai elit ezt követő megosztottságáról viszonylag részletes irodalom szól. Hankiss Elemér szerint 1989-re egy "nagy koalíció" jött létre a pártállami hatalom konvertálására, melynek tagjai: 1. a pártbürokrácia középső és felső rétegei; 2. az állami bürokrácia középső és felső rétegei; 3. a nagy- és középméretű vállalatok és szövetkezetek menedzserei, valamint 4. a vállalkozói réteg közép- és felső szintjei [3] . Szalai Erzsébet viszont úgy véli, hogy a pártállami közegben a rendszerváltás idejére egy "késő-kádári technokráciának" nevezhető hatalmi csoport jön létre, mely átveszi a "kommunista nomenklatúra" helyét, és amelyet konzervatív-liberális, pragmatikus és technokrata értékrendszer jellemez. [4]

A kilencvenes évek végének értelmező perspektívájából azonban már nem annyira az tűnik lényegesnek, hogy a rendszerváltó eliteknek milyen kisebb csoportjai léptek a kilencvenes évek elején koalícióra, hanem az, hogy a középosztályosodás milyen társadalompolitikai perspektíváit igyekeztek megfogalmazni (külön-külön vagy közösen), s azt milyen politikai konstrukciókon keresztül próbálták meg érvényesíteni.

A magyar átalakulás "út-függősége" politikai értelemben erre a kérdésre vezethető vissza. A középosztályosodás folyamata már a szocializmus időszakában (a 60-70-es években) elindult, főhőse - Szelényi Iván szerint - "a kispolgárosodó magyar paraszt és munkás" volt, azok a kisemberek, "akik a kommunizmus négy évtizede alatt kitalálták, hogy a redisztributív gazdaság vasabroncsában hogyan tudnak maguknak életteret teremteni", s ezzel egy "csendes, alulról jövő forradalomat" hajtott végre. [5] Szintén Szelényi fejti ki, hogy azok léptek erre a polgárosodási pályára, "akik ellen tudtak állni a proletarizálódás és a káderesedés kényszerének, akiknek sikerült a proletár- és káderpozíciók között közbülső helyet elfoglalniuk a redisztributív gazdaság monopóliumának éveiben. Az ezekben az években ťparkolópályánŤ, a tiszta proletár- és a tiszta káderpozícióktól egyforma távolságra helyet foglaló korábbi polgárok most ismét polgárosodni kezdenek". [6] A kilencvenes évek elején Szelényi úgy véli, erre a folyamatra kell alapozni "a nemzeti középburzsoázia kialakításának programját".

E társadalompolitikai perspektívát a kilencvenes évek közepén a különböző pártokhoz kapcsolódó elitcsoportok eltérő módon fogalmazták újra, s ez már hatalmi-szerkezeti konstrukciókat is eredményezett. Tellér Gyula szerint az MSZP-SZDSZ-koalíció 1994-es győzelmével egy "szerkezeti probléma" jött létre, mint egy olyan hatalmi építmény, amely egymásnak ellentmondó elemekből áll, és amelynek alsó és felső része - szavazóbázisa és politikai-gazdasági megjelenítője - nem tartható sokáig egyben [7] . A szavazóbázis - írja Tellér - a posztszocialista korszak "megalvadt struktúrájának" elemeiből áll: a tulajdon nélküliekből, a szocialista iparvidékek lakóiból, a szocialista szövetkezetek hanyatlása következtében munka nélkül maradottakból, azokból, akiknek helyzetét Szelényi a nyolcvanas évek végén még "proletár-pozícióként" határozta meg. Olyan csoportokról van szó, amelyek folyamatosan szociális gondoskodást, az újraelosztási pozíciók javítását és karbantartását igénylik. A hatalmi építmény másik, felső része viszont éppen ennek a folyamatnak a haszonélvezőit tömöríti: a posztszocialista korszakban helyzeti előnyük folytán pénz-, vagyon- és földtulajdonossá váló eliteket és a hozzájuk csapódó egyéb csoportokat egyesíti. Ezek összekapcsolása volt a Horn-kormány nagy, de csak rövid ideig sikeres terve, a teljes sikert - írja Tellér - a közbülső társadalomrész, a jövedelemtermelő közép megerősödése akadályozta meg, amelynek viszont a jobbközép kormány kívánt politikai megjelenítőjévé válni (a jobboldal Orbán-kormány alatt végbement politikai modernizációja tulajdonképpen ezt fejezi ki).

A magyarországi folyamattal párhuzamosan, azzal lényegében analóg módon, de szignifikáns különbségeket is felmutatva, egy némiképp hasonló "szerkezeti probléma" alakult ki Romániában is. A kilencvenes évek első felében az Iliescu-rezsim közel hét éven át - 1996. novemberéig - a pártállami örökség lebontásának egy kezdeti szakaszát sajátos "egyensúlyi állapotként" tartósította. Ezt egyrészt az jellemezte, hogy benne még nem vált szét egyértelműen a köztulajdon és a magántulajdon, s így továbbra is fennmaradt a gazdaságirányítás és a közhivatalnoki réteg (szocializmusból örökölt) összefonódása, de egy sajátos érdekszövetség működéseként, melyben a tulajdonviszonyok alapvető tisztázatlansága mellett mind a piaci mechanizmusoknak, mind a magántulajdonnak, mind pedig a köztulajdonnak megvolt a maga szerepe.

E rendszert Andrei Cornea a direktokráciának nevezte [8] , elitje a Szalai Erzsébet által "késő-kádári technokráciának" nevezett réteg romániai megfelelője, a rezsim maga pedig lényegében a Szelényi által menedzser-kapitalizmusnak nevezett rendszer romániai megfelelője. A direktokrácia vezető elitje már nem rendelkezett a demokratikus centralizmus eszközrendszerével, viszont olyan piaci korrekciókat alkalmazhatott, amelyek egyrészt biztosították előnyét a kisprivatizációban - ennek az érdekszövetség fenntartásában (klientúrák megőrzésében) volt jelentősége -, másrészt a piac részleges felszabadításával egy korlátozott akkumulációs lehetőséget is megteremtettek a rendszer ideig-óráig való fenntartásához. A direktokrácia lényege - Cornea szerint - alapvető gazdasági érdekeinek ambivalenciája: védelmeznie kell az etatista struktúrákat, mert csak ezek segítségével irányíthat át jelentős anyagi erőforrásokat abba a magántulajdoni szférába, amelyben érdekeltséggel rendelkezik, ugyanakkor a privatizációt is támogatnia kell egy bizonyos mértékig, mert csak ezzel biztosíthatja a rendszer fennmaradásához szükséges jövedelemszinteket.

A román direktokrácia politikai újítása a kommunista-kollektivista ideológia érvrendszerének behelyettesítése volt a reformretorika kulcsszavaival. Az összefonódás letéteményese egy új réteg lett, amelynek "ideológiai báját" (a nacionalizmus és szociális demagógia keverékét) - az első Iliescu-rezsim - eredetiségét a rendszer klientúrájának sajátos politikai és ideológiai megszólaltatása adta. H.-R. Patapievici szerint e klientúrát a rezsim haszonélvezőinek két világosan elkülöníthető csoportja alkotja [9] . Az egyik csoport a rezsim felső haszonélvezőiből, "a kollektivizmus adminisztátoraiból" áll, s ezt a csoportot lényegében a direktokrata réteg érzületkeltőkkel bővitett halmaza alkotja, a másik csoport viszont azokból tevődik össze, akik a rendszerből "alulról profitálnak", vagyis azokból a lakossági csoportokból, amelyek megszokták a szocialista nagyipar kényelmes kapun belüli munkanélküliségét, az ezzel járó létminimum biztonságát s a kis ügyeskedéssel és lopással kiegészíthető jövedelmet.

Az "összhangot" közöttük Iliescu teremtette meg, ő talált megoldást - igazi nagy kommunikátorként - erre a romániai "szerkezeti problémára". Az ő retorikájából volt kihámozható, hogy tulajdonképpen milyen érdekszövetséget kívánt létrehozni, milyen szavazóbázissal. Iliescunak sikerült érzületi egységbe kovácsolnia a csupán Ceauşescu-ellenes volt sztálinistákat a reformkommunistákkal, a szocialista nagyipar irányítási rendszerében felnőtt technokrata vezetőréteg jelentősebbik részével, a nacionalistákkal és általában mindazokkal, akiket a radikális gazdasági szerkezetátalakítás perspektívája megrémített.

Az RMDSZ polarizálódása és a kilencvenes évek

Hol helyezkedik el az RMDSZ ebben a hatalmi-szerkezeti sémában?

Az RMDSZ-t meghatározó "elitszerkezetek" még a kilencvenes évek elején alakultak ki, amikor az erdélyi magyarság közéletében szerepet vállaló értelmiség derékhada - miként a csíkszeredai KAM kulturális antropológiai kutatócsoport ezt leírta - egy hallgatólagos alkut kötött a saját «csendes többségével». Az alku tárgya nemcsak az egységes politikai képviselet volt (amely a román politikai rendszer működése felöl tekintve racionálisan is indokolható volt), hanem egy egységes ideológia, és saját - áttekinthető és "uralható" - társadalmi nyilvánosság, mely az egységre irányuló moralizáló kánonok folyamatos közvetítését segítette. Ez az intézményesülési folyamatokat is átfogta: a romániai magyar társadalom intézményekkel való globális lefedésére irányult, s elsősorban olyan országos hatósugarú, magukat szakmainak nevező intézmények (RMPSZ, EMKE, EMT, RMGE, EME stb.) révén teljesedett ki, amelyeknek a neve, ideológiája és szervezeti struktúrája "egyaránt globális, potenciálisan mindenkire kiterjedő". [10] Bár Bíró A. Zoltán ezt elsősorban az etnicitás többségi etnikum ellenében folyó "termeléseként" értelmezi, és posztmodern nyelvezettel a Nagy Történet megalkotására irányuló kísérletként írja le [11] , az alkunak konkrét - hatalmi - tartalma is volt, amely részben az 1989 előtti időszakra nyúlik vissza. Egyrészt tartalmazza néhány elitcsoport ama szerepemlékét, amely a kommunista rendszer hatalmi szerkezetének 1968-as átalakulásához kapcsolódik, amikor e csoportok "csendes népi legitimációval" váltak a "lenti" (magyar) társadalom és a Ceausescu által kialakított, új hatalmi struktúra közötti közvetítőkké (ezt Gagyi József írta le a székelyföldi megyei elit 1968-as kialakulása kapcsán [12] ); másrészt - mint Magyari Tivadar írta - azt a sajátos kulturális-ideológiai hagyományt is a kifejezi, melynek folytán a romániai magyar elit nem rendelkezvén "tömegempátiával", az erdélyi magyarságot "nem társadalomnak, hanem kulturális kollektívumnak" tekinti [13] , s ezzel tulajdonképpen egy szemléleti homogenizációt is végrehajt.

Az RMDSZ "szerkezeti problémája" és a fennebb leírt - magyarországi és román - szerkezetek közti párhuzam relevanciája annak következményeképpen kínál új megközelítési lehetőséget az etnopolitika értelmezésében, hogy az RMDSZ politikai elitje integrálódott a romániai politikai elitbe, s a politikusi pálya a magyar politikusok számára is kitüntetett mobilitási csatornává vált (a kapcsolati tőkék üzleti előnyökké való konvertálásának lehetőségévé), miközben az uralkodó RMDSZ-diskurzus továbbra is a strukturálatlanul egységes, "lenti" társadalomhoz - egyfajta, etnikai érzületében egységesült "pária"-társadalomhoz - szól. Ezt a nyilvánosság sajátos működése is biztosította, az, amit Bíró A. Zoltán "igenlő" vagy "affirmatív" diskurzusnak nevez. [14] Az említett szemléleti homogenizáció ugyanis abban a sajtónyilvánosságban teljesedett ki, amellyel az erdélyi magyar sajtó a közélet tematizációját átengedte az RMDSZ politikai elitjének.

Jó egy évtizeddel a rendszerváltás után, 2002-ben az erdélyi magyarság egysége azonban - minden jel szerint - kezd megszűnni a rendszerváltás pillanata "pária-egységének" lenni. Az erdélyi magyarságnak immár van RMDSZ-től független "civiltársadalmi" szerkezete, erősödő középosztálya, s egyre markánsabbá válik területi-regionális széttagolódása is. A kérdés politikai értelemben az, hogy a kisebbségi helyzet "etnikai kényszerűségei" mellett van-e "polgáribb" formája az RMDSZ-ben eddig megvalósult politikai modellnek.

Egy új hatalmi szerkezet kialakításához az RMDSZ elitje azonban nem rendelkezik gyökeresen más szerepkészlettel. A kilencvenes évek elején kialakított szerepkészlet erre teljesen alkalmatlan, azonban a jelenlegi körülmények közt is folyamatosan reprodukálódik. Újratermelése mind "alulról", mind "felülről" megfigyelhető.

Az "alulról" történő reprodukció főleg szórványvidéken figyelhető meg, ahol az RMDSZ-t konstituáló "etnikai burkot" a körülmények folytán jóval gyakrabban - majdhogynem: nap mint nap - újra lehet (és kell) fogalmazni. Itt az RMDSZ helyi elitjei olyan szerepkényszereknek vannak kitéve, amelyek erőteljesen konzerválják e "fent-lent"-struktúrát. Ez főleg kisebb településeken figyelhető meg - ott a helyi elit szembeötlően szerephalmozó. Bánsági tapasztalatok alapján mindezt Bodó Barna a következőképpen foglalta össze: "Az élre kerülőt a kisközösség szerepek sorozatával kínálja meg, ha egy bizonyos téren már bizonyított. Akinek, mint bárkinek, természetes igénye a szakosodás - de nem teheti. ... Egy személyként több «ügy» vivője, s minél többet vállal, annál bizonyosabb, hogy bármilyen sokat vállaljon, mind több helyen hiányzik" [15] . Mindez vizsgálható az etnikai határok Fredrik Barth által leírt folyamatos újratermeléseként is [16] , azonban e megközelítésmód kizárólagossá tétele azzal a konzekvenciákkal jár, hogy kiszakítja az RMDSZ-elit vizsgálatát a romániai társadalmi átalakulás társadalmi kényszerfeltételei felőli meghatározottságokból.

"Felülről" a kijáró politizálást megalapozó érdekvédelem-ideológia e "szerkezet" egyik legfontosabb támasza. A kilencvenes évek második felében erőteljessé váló kijáró politizálás tulajdonképpen egy kényszerpályát jelenít meg: azon a felismerésen alapszik, hogy a konkrét, naponta elkönyvelhető sikerek érdekében az RMDSZ-nek a kormányzó párt klientúra-építő politikájához kell igazodnia.

Az 1996-2000. között kormányzó koalíció programja az Iliescu-rezsim bukását követően olyan politikát ígért, mely alkalmasnak tűnt, hogy elindítsa a középosztályosodást a romániai társadalomban. Erre azonban - a román jobboldal modernizációra való képtelensége miatt - nem került sor. A 2000. évi választások után, a Román Szociáldemokrata Párt (PSD) kormányzati szerepével e párt klientúraépítése vált a középosztályosodás egyik összetevőjévé: e kázi-középosztályt jelentő klientúra a 90-96-közötti direktokrácia helyébe lép, de a középosztályosodási folyamatban olyan "kiindulópontot" jelenti, amely még a régi, iliescu-i szerkezeti modellbe illik. A modell továbbélését a "román út" két sajátossága magyarázza:

1) Az első az örökség. Linz és Stepan az átmenetről általuk felállított tipológiában Romániát - weberi terminológiát átvéve - egy "szultanizmusból" kikecmergő országnak tekintik [17] . Vagyis: Románia nem olyan totalitárius rendszerből "jön", amelynek saját ideológiája s egy - bürokratikusan jól szervezett - elnyomó hatalma volt, hanem egy patriarchális uralomra és a szultáni despotizmusnak megfelelő, diszkrecionális hatalomgyakorlással jellemezhető rezsimből. [18] E rendszerből örökölt "plebejus kíséretek" leginkább klientúrákká tudtak átalakulni, s mivel itt nem az intézmények reformja, hanem a politikai kultúra a döntő tényező, ezért a változás is jóval lassúbb. Ez visszahat a politikai konstrukciókra is, amelyek tartalmilag a klientúraépítés versenyfeltételeinek újrafogalmazására irányulnak.

2) A másik a hatalomgyakorlás törvényi feltételeiből adódik. Az iliescui rezsim a hatalmi ágak közötti átjárás (a nem kellően szétválasztás) néhány feltételét az alkotmány kétértelműségeiben rögzítette. Ez a kérdés csak a mostani alkotmányreform idején kezdett tudatosulni (nem kis mértékben EU-s nyomásra is). De e kétértelműségek nem csupán alkotmányos szinten vannak jelen, hanem a közigazgatás teljes szervezetében. A 215-ös helyhatósági törvény - például - a helyi szakigazgatást névleg a helyi tanácsnak, valójában azonban a polgármesternek rendeli alá, nem osztja meg egyértelműen a jogköröket [19] . Mindez a helyi közigazgatásban a köztisztviselői kar függetlenségét gátolja, illetve megteremti annak lehetőségét, hogy a helyi szakigazgatást is behálózzák a politikai klientúrák.

Mindezt összegezve, megállapítható, hogy az RMDSZ-nek továbbra is a a középosztályosodásban lemaradt román társadalom által fenntartott "politikai szerkezethez" kell igazodnia, s ez az igazodás a jelenlegi "fent-lent" szerkezetet konzerválja. A hatalmi ágak szétválasztatlansága folytán az RMDSZ számára nem elégséges, hogy eredményeit a politikai és törvényhozási döntések szintjén éri el, azok biztosítása (végrehajtása) érdekében rá kell épülnie a helyi klientúraépítés folyamataira is [20] , ezzel viszont olyan "elitszerkezet" reprodukcióját támogatja a szervezeten belül, amely a vázolt kétpólusú szerkezet "etnikai burkon" belüli megfelelője.

Mindez magyarázat lehet arra is, hogy miért erőtlen az RMDSZ-en belüli "polgári irány", mint a középosztályosodás éthoszára alapozó politikai irányzat. Mindenekelőtt azért, mert nem rendelkezik olyan erőforrásokkal, hogy azok alapján a romániai kétpólusú (még az első Iliescu-rezsim által megalapozott) "szerkezettel" szemben a megerősödő közép alternatívájaként fogalmazhatná meg önmagát. Ennek hiányában pedig az RMDSZ belső ellenzéke - például - nem egyéb, mint a magyarországi modell "szervetlen" átültetése [21] .