Bakk Miklós

A kivételesség és a szerencse aporiái

 A Ceausescu utáni éra Romániája 1990-ben belső konfrontációk zavaros látványával lépett az európai színpadra. Az eseménysor — a diktátor-pár kivégzése, a “marosvásárhelyi események”, a maratoni hosszúságú, áprilistől júniusig tartó Egyetem téri ülősztrájk, az egyértelműen posztkommunista Front májusi választási győzelme, majd a bányászok bukaresti “rendteremtései” — a távoli szemlélők számára mintha azt látszott volna igazolni, hogy Románia továbbra is meg kívánja őrízni “büszkén viselt kivételességét”, melyről modern kori történelme során már többször is “tanúbizonyságot tett”. Azaz: fejlődése — összevetve az egykori szovjet tömb országaiéval — megrekedni látszott a kommunista bürokrácia és az ultranacionalista titkosszolgálatok által kijelölt kényszerpályán, mi több, a kibontakozó társadalmi nyilvánosság is mintha e két hatalmi szféra politikai okkultizmusának vált volna reménytelen áldozatává.

 A kivételesség és reménytelenség érzése a kilencvenes években gyorsan rátalált a nemzeti múlt toposzaira. Visszatérő kérdéssé vált, hogy mikor, miképpen, esetleg milyen “tervek” alapján kivételezett a “történelem” Romániával. Ugyanakkor kiderült, hogy a kivételesség tudata tompulhat is, ha a “nemzeti sors” kérdései a nemzeti látószöget meghaladó perspektívába kerülnek. Bebizonyosodott, hogy mindazok, akik e perspektívát fel tudják vállalni, felismerik, hogy Románia kivételessége nem más, mint egy többszörös és a modern korban permanensen módon fennmaradó — újratermelődő — peremhelyzet. “Bármennyire balvégzetű kivétel is Románia egyik értelemben, egy másik, általánosabb értelemben nem különbözik a többi posztkommunista országtól, és betegségei voltaképpen csak fölnagyított változatai azoknak a működési zavaroknak, amelyek a régió egészét jellemzik” — írja a Vladimir Tismăneanu és Dorin Tudoran szerzőpáros A Bukarest-szindróma című esszében (Beszélő, 1993. júl. 24.)

 A politikai elit sikeressége szempontjából mindenesetre ma döntő, hogy meg tud-e szabadulni a kivételesség és reménytelenség e kiméráitól. A román értelmiség viszont nem tekinthet el a kivételesség metaforáitól, hiszen azok egy kulturális folytonosságnak is részei. A kritikai szembenézők sorában ma több név is van: Lucian Boia könyveket ír a román történelem mítoszairól, Horia-Roman Patapievici Cioranra emlékeztető hangvétellel bírálja a nemzeti kommunizmus ideológiai kliséit és észjárását, Gabriel Andreescu az emberi jogok egyetemesség-elvét szegezi szembe a nacionalizmussal — s a sor még folytatható.

 Mindenképpen az előbbi szerzők sorába tartozik Sorin Alexandrescu, aki legutóbbi könyvével — Paradoxul român — éppen a kivételesség kérdését vizsgálja a két világháború közötti Nagy-Románia perspektívájából. Három paradoxon fedezhető fel a modern Románia történetében — mondja. Az első a hovatartozás paradoxona: történelmi és földrajzi adottság, hogy Románia Közép-Európa, Kelet-Európa és a Balkán között helyezkedik el. Románia egyikhez sem tartozik igazából, s miközben jelentős közvetítő szerepet töltött be e három kulturális térség között, mind a hárommal szemben differenciálódott. Persze, jogosan vethető fel a kérdés: csupán Románia lenne az európai történelemben az egyetlen ország, mely közvetítő volt szomszédai között? Nyilván nem, s példák egész sora hozható fel, Hollandiától és Belgiumtól egészen a balti államokig. Azonban — figyelmeztet Sorin Alexandrescu — Románia esetében mindenképpen sajátos ama történelmi körülmény, hogy a modern Romániát alkotó történelmi régiók sohasem tartoztak egyidejűleg ugyanabba a befolyási övezetbe. Ugyanakkor folyamatosan fennállt egy kiegyensúlyozási kihívás: egy Ştefan cel Marenak — például — Magyarország, Lengyelország és Törökország között, egy Constantin Brîncoveanunak pedig az Oszmán Birodalom, Oroszország és az Osztrák Monarchia között kellett a hatalmi egyensúlyi pontot megtalálnia. Érthető tehát, hogy ennek kiegyensúlyozási attitűdnek egy olyan kulturális szintézise jött létre, amely egyszerre tartalmaz nyitottságot és szkepticizmust, s amelyben a fennmaradás és identitás kérdései minduntalan az előtérbe tolultak. Az identitás mítosza — mondja Alexandrescu — mindig elsőbbséget élvezett minden más kulturális vagy ideológiai problémával szemben.

 A második paradoxon a szimultaneitás paradoxona. Az európai kultúra nagy áramlatai nem szakaszolták a román kultúra történeti folyamatát, nem beszélhetünk román reneszánszról vagy barokkról, mindazonáltal e korok és áramlatok hatásai jelen vannak a román szellemiségben, csak éppen szimultán módon. Nincsenek — például — barokk szerzők, csak barokk hatást mutató szövegek (Dimitrie Cantemir), s a XIX. és XX. század jeles román szerzőire éppen az jellemző, hogy műveikben egyszerre van jelen a felvilágosodás, a klasszicizmus, a romantika vagy — később — a naturalizmus és az abszurd. Az irodalmi áramlatok tehát nem szerzők, hanem szövegek révén vannak jelen. Mindez egy sajátos értelmiségi lelkület (psyché) kialakulásának kedvezett: annak a hitnek, hogy az idő modernizátori hevülettel felgyorsítható. Ha van a román kultúrának időmitológiája, akkor az kétségtelenül a lemaradások miatti kétségbeeséssel rokon, s azok gyors meghaladására sarkall. Azonban minden ilyen “előre menekülés” csak a felszínen hat, nem tudja helyettesíteni a lassú felhalmozódások organikus tevő folyamatait. Maiorescu “tartalom nélküli formákról” szóló elmélete éppen ennek a felismerésnek az első megfogalmazása. Azonban a nyugati értékek iránti rajongás modernizáló lendülete azóta is jelen van a román értelmiségi közgondolkodásban, csupán témáit újítja meg (tanulságos e tekintetben — tennénk hozzá — az 1997-es év nagy disputája, a Paler-Andreescu vita).

 Harmadik paradoxonként Alexandrescu a kontinuitás-diszkontinuitás problémáját jelöli meg. Az egyik, alapvetőnek tekintett diszkontinuitás függőlegesen osztja meg a román kultúrát, s élesen elválasztja a folklórt a magas (írott) kultúrától. Nem mintha ez a diszkontinuitás nem volna megfigyelhető más nemzetek kultúrájában is, azonban a románok esetében ez rávetült az előbbi paradoxonra: míg a népművészetet a románok identitásuk örök hordozójának tekintették, az írott kultúra számukra megmaradt a “múló dolgok” világában. Innen származik az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy mindaddig, míg népi kultúra fennmarad, a nemzet önazonossága nincs veszélyben. Ehhez adódik hozzá egy XIX. század végi, vízszintesnek nevezhető diszkontinuitás, amely az elitje révén most már egyértelműen a Nyugat felé forduló országot saját balkáni hátterével és gyökereivel állítja szembe.

 Alexandrescu e “paradoxonai” igazából azonban alapértelmezések, mellettük több más, a történeti anyagban közvetlenebbül megmártózó paradoxon is megfogalmazódik a könyvben. Maga Sorin Alexandrescu a 22 című folyóirat idei első számában — mely négy belső oldalt szentel a rendkívül jelentősnek tartott könyv megvitatására — úgy véli, hogy nem annyira a “peremhelyzet paradoxonait”, mint inkább “a válaszút-komplexust” akarta megfogalmazni. A “válaszút” igazi természetének felismerését a román értelmiségi közgondolkodásban azonban számos kulturális, sőt, mentális klisé akadályozza, melyek közül egyesek nagyon mélyen kötődnek a nemzeti szimbolikához. Erre — példaként — a Kárpátokat hozza fel: “A Kárpátok térségében és az ukrajnai Kárpátalján véget ér a nyugati áramlatok többsége (a gótika, a barokk stb.). A Kárpátok, melyet mi a román szellemiség tengelyének tekintünk, egyben egy falat is jelentenek, melyen megtörtek a fölöttünk áthaladó értékek”. Szerzőnk a két világháború közötti korszak eseménytörténetébe helyezi paradoxonait, segítségükkel vizsgálja II. Károly király, Antonescu vagy a legionáriusok szerepét. Elemzései néha a dekonstruktivizmust, néha a pszichologizáló megközelítés módszereit idézik. Azonban, amint azt az idézett vitában Dan C. Mihăilescu elmondta, a könyv mégis üdítő kivétel, mivel nem azonosul a posztmodernizmus mindent relativizáló szellemével, amely minden igazságot mítosszá alakít, s amelytől még olyan szerzők sem tudták függetleníteni magukat, mint például Lucian Boia.

 A magyar olvasó számára minden bizonnyal az a legizgalmasabb fejezet, amelyben szerzőnk 1918. eseményeivel, a Nagy Egyesüléssel foglalkozik. Az 1916 és 1918 közötti évek európai hadszintereinek és diplomáciájának eseményeit vizsgálva, Alexandrescu megállapítja, hogy ekkor a románok számára előnyös események sorozata sokkal gyorsabb volt, mint a számukra hátrányos. A Nagy-Romániát létrehozó egyesülési aktusok néhány rövid hét játszódtak le csupán (1918. nov. 27 — egyesülés Besszarábiával, nov.28. — Bukovina egyesülése, dec. 1 — Erdély egyesülésének kinyilvánítása). A döntéseket mindig egy harcos kisebbség (minorités agissantes) fogadtatta el környezetével, amely vagy közömbösen, vagy hirtelen fellelkesülve fogadta azt. Ez az elit tulajdonképpen nem is annyira a történelmi kontextus gyors változásait ismerte fel, hanem csupán a lehetőségre érzett rá, s vállalva a cselekvés rizikóit a nemzeti történelem nagy alakítóinak szerepébe került. Sikere olyan euforikus állapotot váltott ki, amelyet az egyesülés utáni korszak társadalmi és politikai problémái később már nem igazoltak vissza. A köztudatban mindez úgy “racionalizálódott”, hogy 1918-ban a románoknak “szerencséjük volt”, később azonban “elhagyta őket a szerencséjük”.

 A szerencsével mint metaforával Alexandrescu csak néhány mondat erejéig foglalkozik, amit mond azonban, az jól beleillik a “válaszút-komplexusba”. A szerencse ugyanis a kiszolgáltatottság szinonimája, hiszen kiszámíthatatlanul szegődik a cselekvők mellé, s váratlanul pártol el tőlük. S miközben a kanonizált nemzeti történetírásból s a hivatalos szintre emelt teleologikus beszédmódból eltűnt az, hogy a románoknak az 1918. év eseményösszefüggéseiben ténylegesen (konkrétan) szerencséjük volt — 1989 után Alexandrescu mellett ezt csak Patapievici írta így le — a szerencse-metafora beépült a Nyugattal szembeni román magatartás ambivalenciájába: a Nyugat az, amely — kiszámíthatatlanul — , hol támogatja a románokat, hol elpártól tőlük. Ez az ambivalencia a művelt közvéleményben is jelen van, s a román értelmiséginek ma is fel kell tennie a kérdést, hogy kinek adhat inkább igazat: Eliadenak-e, aki úgy vélte, hogy a történelem, azaz a románság geostratégiai és geopolitikai helyzete a bűnös, avagy Ciorannak, aki szerint hiba “bennünk, románokban” van?

 Az kétségtelen, hogy az Egyesülés után a konkrét történelmi szerencse cserben hagyta a Nagy-Romániát megalkotó elitet. A szerencse ára — Alexandrescu szerint — egyfajta politikai vakság volt. Azaz, az egyesítéshez szükséges gyors és bátor helyzetfelismerést nem követte az ország belső integrációját ténylegesen is megvalósítani tudó, bölcs léptékű politika. Ennek — mondja szerzőnk — nem szabad visszahatnia az 1918-20-as események értékelésére: amint nincs helye az egyesülésről ma már szinte egyeduralkodóvá vált, triumfalista beszédmódnak, úgy nem indokolt e cselekvéssor legitimitásának a megkérdőjelezése sem. Nem igazolható sem “a román nép évszázados harcának” tézise, sem a “román szerencsének” az az értelmezése, mely szerint az nem megérdemelt, “égi adomány” lett volna. Vagyis: “az Egyesülés nem volt sem organikus folyamat, sem a román imperializmus megnyilvánulása, sem párizsi összeesküvés”.

 A legitimitás forrásainak tisztázatlansága mindazonáltal továbbra is nyugtalanító kérdés. Az állampolitika szintjén pedig újból megjeleníti a “román paradoxonokat”. Nagy-Románia történetét végigkíséri az, hogy nem tudta legitimitásának azt az egységes diszkurzusát kialakítani, mellyel önazonos módon fordulhatott volna mindegyik szomszédja felé. Erdély vonatkozásában — Magyarország felé — az államiság történeti érveit nem hangoztathatta (a történelem átírása — Erdély “román állammá” való átalakítása — e vonatkozásban csupán a nacionalista ideológia belföldi eszközeként jöhet szóba), csak demográfiai érvei voltak. Besszarábia és Bukovina felé viszont rendelkezett az államiság érveivel, de Bukovina esetében ez egyértelműen nem, Besszarábia vonatkozásában pedig eléggé megkérdőjelezhető módon párosult demográfiai érvekkel. Romániának mindkét érvtipusra szüksége volt, hogy álláspontját a területi állagával kapcsolatos vitákban védelmezhesse, de nem használhatta egyszerre ugyanazt az érvelési módot mindegyik szomszédjával szemben, mert azok a kétféle érvelést ki is használhatták volna. Mindebből mára — az alapszerződések korára — nem a területi viták reaktualizálása miatt kell felfigyelnünk, hanem amiatt, hogy a kétféle mércével való mérés a területi vitákon túli, sokszor a nemzetközi jogi normák értelmezésével kapcsolatos kontroverziákban tér vissza. Ez az átkos örökség még ma is befolyásol bennünket — mondja Gabriel Liiceanu — , amikor már-már azon vagyunk, hogy állampolgárságot adjunk Moldva Köztársaság polgárainak — elismerve ezzel a kettős állampolgárság intézményét — , s eközben elutasítóan viszonyulunk a magyar állam esetleges hasonló intézkedési tervéhez, mellyel a romániai magyarok helyzetén kívánna változtatni.

 Sorin Alexandrescu könyvével nyilván sokan fognak vitázni. Azonban a vitázók is belépnek a “román paradoxonok” értelmezési körébe, akár úgy, hogy — hivatkozván rájuk — másképp értelmeznek néhányat a szerző által vizsgált eseménysorokból, akár csak úgy, hogy maguk is megjelenítik érveikben azt a sajátos gondolkodásmódot, amellyel a könyv több oldalon át is foglalkozik. A magyar olvasót talán az fogja leginkább vitára ingerelni, hogy sok helyütt nagyon vázlatosnak és egyoldalúnak fogja találni a román-magyar kapcsolatokra vonatkozó adatokat és értelmezéseket. A szerző szubjektivitása azonban nem ideológiai, hanem a “téma felől jön”, nem konszenzust keres valamiért s valakik ellen, könyve ezért úgy válik felkavaróvá és elgondolkodtatóvá, hogy közben egy cseppet sem tűnik polemikusnak.